A kilencvenes évek reklámszlogenje úgy szól, aki kimarad, az lemarad – és az euróval kapcsolatban ma éppen ez a helyzet. Nem csupán a közelgő parlamenti választás okozza, hogy az eurózónához való csatlakozás végre politikai vita tárgyává válik Magyarországon. Az Európai Unió brexit utáni újratervezése ugyanis jórészt a közös pénz mentén fog zajlani. A francia és német választások után ezeknek az országoknak a vezetésével nyílik újra lehetőség arra, hogy az unió lendületet kapjon, és túllépjen az előző évek válságain. A brexittárgyalások menetrendje, a 2020-tól esedékes költségvetési időszak tervezése és a 2019-es európai vezetőváltás jelöli ki azt a szűk időszakot, amely történelmi előrelépésre ad lehetőséget. A következő egy év során az euróövezet jelentősen átalakul, és aki nincs ott, az hátrányba kerül. Mi pedig nem akarunk másodosztályú európai állampolgárok lenni.
Az Európai Bizottság nevében Pierre Moscovici gazdasági és pénzügyekért felelős biztos május végén vezette elő azt az elképzelést, amely az eurózónát gazdasági-pénzügyi unióvá építené tovább, kiteljesítve a bank- és a tőkepiaci uniót, valamint új, elszámoltatható intézményeket hozva létre. Szó van részben közös költségvetésről és pénzügyminiszterről, európai kötvényről, az adósságok egy részének megosztásáról is. A részletekről Emmanuel Macron és Angela Merkel egész nyáron folyamatosan tárgyalt, és várhatóan már októberben az euróországok vezetői elé állnak konkrét javaslataikkal.
Moscovici úgy látja, a bizottság további ösztönzőket is ajánl azoknak, akik elkötelezik magukat az euró bevezetése mellett, mint például a munkaerővédelmi vagy a befektetési alap, amelyek azt szolgálják, hogy külső sokk esetén a nemzeti gazdaságok ne sérüljenek. Mindez az eurózóna tagjaira vonatkozik majd, azokra, akik a stabilitás érdekében hajlandók magukat alávetni egy még szorosabb együttműködésnek. A tét az Európai Unió jövője. A válság tanulságai alapján nagy kompromisszumokat kell kötnie mindenkinek annak érdekében, hogy az eurózóna és maga az unió sokkal stabilabbá és ellenállóbbá váljon. Ennek viszont az lesz az eredménye, hogy aki ezeket a kompromisszumokat megköti – vagyis aki benne lesz a belső zónában –, az lesz biztonságban. Aki kimarad, az komoly hátrányba kerülhet, és fokozottan ki lesz téve a globális gazdaság ingadozásainak is.
Ha Magyarország gazdasági státusát vizsgáljuk a tekintetben, hogy alkalmas-e az euró gyors bevezetésére, akkor a válság tapasztalatait illetően az óvatosság kétségtelenül indokolt. A magyar gazdaság versenyképessége és reálgazdasági teljesítménye jelentősen elmarad az unió átlagától. Ilyen körülmények között csak akkor vállalható a lemondás az önálló monetáris politikáról, ha a gazdaságpolitika képes a külső sokkokat fiskális és jövedelempolitikai eszközökkel, rugalmas munkaerőpiaci beavatkozásokkal kezelni.
Komoly kihívás, hogy Magyarország és az egész keleti régió versenyképességi modellje az alacsony adókra és az olcsóbb munkaerőre épül. A tervezett közös adó- és szociális politika veszélyezteti ezt a versenyképességi előnyt. Az olcsó munkaerő ugyanakkor hozzájárul a régióból való óriási elvándorláshoz, ami mára gazdasági és demográfiai szempontból is rendkívül súlyos probléma. Ma minden hatodik magyar gyerek külföldön születik. A versenyképesség növeléséhez teljesen új versenyképességi modellt kell a kormánynak kialakítania, és mindenekelőtt a XXI. századi oktatásba, egészségmegőrzésbe, kutatásba, fejlesztésbe, vállalkozásfejlesztésbe kell fektetnie. Mindez rendkívüli módon segítené Magyarország gazdasági felzárkózását.
Magyarország kormánya számára azonban ezeken a problémákon túl is vannak nehéz döntések. Ilyen például a jogbiztonság kérdése. Az új konstrukcióban nem csupán a pénzügyi fegyelem és a gazdasági összetartás számít a csatlakozásnál, hanem a jogbiztonság is. A magyar kormány az elmúlt években illiberális és unortodox megoldásokkal, alapvetően konfliktusosan politizált, és rendszerszerűen hágta át az Európában egyezményesnek számító játékszabályokat itthon és külföldön is. Ez egy szorosabb és még finomabb együttműködési rendszer esetében egyszerűen nem működőképes.
Az Orbán-kormány évek óta építi a szuverenista politikát, azt állítva, hogy Magyarország nemzeti önrendelkezését védve nem lehet együttműködőbb Európában. Pedig a szuverenitás kérdése kezdetektől fogva az unió legjelentősebb kérdései közé tartozott. Minden országnak megvannak a maga érzékeny kérdései. Franciaországnak például a mezőgazdaság, Németországnak a kereskedelem és így tovább. Minden uniós ország tekintetbe veszi az önrendelkezés megfontolásait, egyszerűen józan politikai megfontolásból. A szuverenitás újabb szeletének feladása egyetlen ország számára sem képzelhető el anélkül, hogy erős garanciákat ne adnának egymásnak arra, hogy a mindenkit érintő, bonyolultabb, globális kérdésekre együtt keresnek megoldást.
Az eurózóna továbbfejlesztésének politikai tétje éppen az, hogy milyen kompromisszumokat vagyunk hajlandók hozni annak érdekében, hogy a globális gazdasági, technológiai, demográfiai, migrációs és klímaváltozásokkal ne egyenként kelljen szembenéznünk. Ezért Orbán Viktornak az a megállapítása, mely szerint a következő év „nagy vitája lesz, hogy Magyarország csatlakozni akar-e egy a mostaninál mélyebb európai integrációhoz, egy európai egyesült államokhoz és azon belül az eurózónához, vagy pedig önálló gazdaság- és nemzetpolitikát kíván folytatni”, nagyon is valóságos kérdés. És csak egy válasz adható rá: igen, csatlakozni akarunk!
Az euró ügyében az Orbán-kormánynak az egész politikai krédóját kell újragondolnia. Amikor a magyar kormány az Európai Unió és kivált az euró ügyében szuverenitásra hivatkozik, azt érti alatta, hogy egypárti kormánya lehetőleg minél kisebb számonkérés mellett tehessen azt, amit akar, itthon és a világban. Az európai országok további – szükséges – integrációja azonban ezt veszélyezteti. A törvények révén létrehozott monopóliumokon kiépülő oligarchikus rendszer, a piaci viszonyokat aláásó járadékvadászat, az intézményesített korrupció rendszere azt a kérdést veti fel, hogy a magyar kormány egyáltalán akar-e olyan döntést hozni, amely mindezt veszélyezteti. A Fidesz haszonleső és központosító politikája mindeddig távolította Magyarországot a gazdasági felzárkózás és társadalmi felemelkedés reményétől. A Fidesz jelenlegi rendszerében az újabb közös európai felelősségmegosztás és az ezzel járó természetes korlátok elképzelhetetlenek.
A rendszerváltás után a szabad Európához való kötődés tette lehetővé a demokrácia megvalósítását és a nemzeti önállóságot. Az uniós csatlakozás nem jelentette a szuverenitás de facto korlátozását, viszont lehetővé tette, hogy a felemelkedés útjára lépjünk, és azt is, hogy kis országként a globális nemzetközi viszonyok formálói közé tartozzunk. Az elmúlt tizenöt év magyar politikai elitje nem tudott jól sáfárkodni ezzel a történelmi eséllyel.
Az euró bevezetésének kérdése messze túlmutat a közgazdasági észszerűségeken. Ma ismét az a politika történelmi felelőssége, hogy egy újabb esélyt megragadva az ország felemelkedését tűzze zászlajára. Az eurózóna-csatlakozás kinyilvánítása iránymutatás a politikai cselekvés számára, amely előrelendíti Magyarországot a polgárosodás útján.
A szerző független országgyűlési képviselő
