Cselgáncsórák kezdőknek és haladóknak

Nem az a kérdés, hogy miért kell nekünk Oroszország, hanem az, hogy mi kellünk-e neki.

„De miért jön be annyira Putyinnak Orbán?” – tette fel a kérdést a Hvg.hu szeptember 2-án. Elemzők szerint azért, mert maga Orbán annyira akarja. Szerintem a Kreml szakemberei felkészültebbek. Ők tisztában vannak vele, hogy hazánk nem különösebben jelentős tényező, ám ezzel együtt érezhetik úgy: ha csak jelzésszerűen is, de a velünk létesített-ápolt kapcsolataikkal megteremthetik az EU-hoz jelenleg fűződő szűkített viszonyuk alternatíváját. Ez középtávon mind a két félnek érdeke. Amerika, a feldühödött tanító bácsi kissé remegő felemelt ujja ellenében is biztosíthatják egymást a jó szándékukról a későbbi együttműködést illetően. Ha nem így lenne, hiába akarná megvenni az országot Putyin, és hiába akarná eladni neki Orbán.

Úgy tűnik azonban, hogy a miénken kívül két egész kontinens gondját-baját is a nyakukba kell venniük az oroszoknak. Ráadásul erős ellenszélben. „Az Egyesült Államoknak nem különösebben áll érdekében a béke Eurázsiában” – állapítja meg George Friedman A következő 100 év: előrejelzés a 21. századra című munkájában. Ez a kisszerű féltékenység önmagában is elég, hogy közös nevezőre hozza a régiót. A posztmodern álmok a posztszovjet térségben most Eurázsia látomásaként kísértenek. A történetesen ellenzéki Nemzeti Bolsevik Párt egy sajátos „eurázsiai civilizáció” megteremtésére hív fel, és „eurázsiai forradalom” kirobbantására mozgósít. Eduard Limonov író arról beszél: „Fel kell lázadnunk! Egy egészen új életmodellt kell megalkotnunk és elfogadtatnunk szerte a világon. Mindenekelőtt azonban egy egészen új eszmékkel felfegyverzett új nemzetet kell teremtenünk. Legfőbb eszményünk a férfias bátorság és a magunk közösségéhez való hűség kell hogy legyen! Létre kell hozni, be kell vezetni egy új, eddig ismeretlen civilizációt, amit Eurázsiai Államnak fognak nevezni.”

Az eurázsiaiság ideológiájának legfelkészültebb képviselője a Nemzeti Bolsevik Párt egykori társelnöke, Alekszandr Dugin, akit – nem kis túlzással – az orosz elnök fő ideológusaként is szokás emlegetni. Értelmezésében az eurázsiaiság az „amerikaiság” fogalmának szeretne tükörképe lenni. A nemzet fogalmának ezt a forradalmian új értelmezését annak idején Amerika alkotta meg. Az „amerikai” szót gondosan megtisztították minden etnikai mozzanattól. Kifejezetten jogi fogalom lett, amely nem vérségi, hanem állampolgársági hovatartozást jelent. A „rosszijanyin” és a „jevrazijec” is ugyanolyan elvonatkoztatás az etnikai jelzőtől. Az Egyesült Államok történelme azt bizonyította: ez az út járható.

A történelem azonban azt is bizonyította, hogy az ilyen „ugrások” Oroszországban gyakran katasztrófával végződnek. Az effélék befolyásolják azokat a kutatókat, mint Julij Afanaszjev, vagy Alekszander Rar, akik óvják az elitet attól, hogy valóra váltsa egy ilyen birodalom építésére vonatkozó terveit. Úgy vélik, a globális és ezen belül az oroszországi stabilitás igazából akkor valósulhat meg, ha a pozitív változások elérik az egyes embert is. A jelek szerint azonban nem az ilyen és hasonló érvelésen fog múlni a dolog.

A helyzet lényege, hogy az oroszországi gazdasági és politikai elit nem tartja feltétlenül szükségesnek, hogy osztozkodjon a nemzetközi nagytőkével az ország természeti kincseiből származó profiton. Miután megerősítette gazdasági és politikai pozícióját, félreérthetetlenül új orosz birodalom építéséhez fogott, amelyet Eurázsiai Uniónak nevez. Ha átmenetileg is, ebben most még szorosan összefonódnak a politikai és a gazdasági hatalom érdekei, törekvései. Oroszországban nemcsak az olyan, döntően állami tulajdonú és vezetésű óriásvállalatoknak vannak ugyanis „birodalmi”, piaci egyeduralomra törő ambícióik, mint a Gazprom, hanem a magánkézben lévő óriásvállalatokat uraló oligarcháknak is.

A Kremlnek nem kis erőfeszítések árán sikerült egy időre a gyakorlatban is összeegyeztetnie ezeket az érdekeket. A modern tömegtermelés, a forradalmak és a hidegháború roncshalmazzá változtatta a világot. Próbálkozzunk akkor most a posztmodernnel egy kicsit! És ahogyan a „létező szocializmusban” a munkát és a teljesítményt, az utóbbi másfél évtizedben úgy mímelték, szimulálták, „plasztikázták” egy tömeges happening formájában a „demokratikus népforradalom” jelszavait is. Hátha sikerül megúszni ezt az átalakulást is az igazi, a kemény, a nyugat-európai, a japán típusú kapitalizmus, továbbá az ehhez szükséges teljesítmény és hatékonyság nélkül. Vannak kutatók, akik nem találnának kivetnivalót abban sem, ha az oroszok a maguk sajátos elképzelései szerint hoznának létre nemzetállamot. Épp ezt akarják.

Van azonban egy még fontosabb dolog. „A XX. század legfőbb tényezője, hogy az amerikaiak angolul beszélnek. A XXI. század legfőbb tényezője az lehet, hogy az oroszok fehérek” – írta John Lukacs még 1960-ban. Az életművét jórészt Amerikában megalkotó, globális összefüggésekben gondolkodó nagy magyar történész itt Bismarck kancellár jó fél évszázaddal korábbi, az első világháború, az 1917-es orosz események és Trianon előtt tett nyilatkozatára hivatkozik. De a következőket teszi hozzá: „Magyarország civilizációjának, mint minden más európai ország civilizációjának, két nagy esetleges veszélye: a) egy belső újbarbárság, tehát a polgári civilizáció lépésről lépésre növekvő erőtlensége az erőszakos, először kriminális, majd újfeudalista osztályokkal szemben; b) egy külső, Ázsiából induló invázió, amely esetben Oroszország lesz Európa és a fehér faj védőbástyája”.

Egyelőre Törökországtól, Egyiptomtól, Líbiától várjuk a „gyógyírt”, hatalmas összegeket fizetve már előre. Ez lenne az Európai Unióhoz méltó „megoldás”? Miért csodálkoznak, hogy a közvélemény figyelme akkor már inkább az ázsiai önvédelmi sportok felé irányul? De nem elég ám stadiont építeni, hogy legyen hol csápolni, aztán szépen elhasalni. Hozzá kell látnunk mindnyájunknak – és mihamarabb – az igazi edzésekhez!

A szerző irodalomtörténész