A Jobbik a lisszaboni alapszerződésében biztosított jog alapján – bérunió elnevezéssel – „polgári kezdeményezést” indított az Európai Bizottságnál az unióban tapasztalható hatalmas munkabérkülönbségek felszámolása érdekében. A Jobbik a hazai politikai pártok körében egyedüliként vette igénybe ezt a garanciális lehetőséget. A bizottság a Jobbik beadványát jogszerűnek ítélte és elfogadta, tekintettel arra, hogy a párt teljesítette az előírt uniós követelményeket. Kitartó lobbimunkával valamennyi érintett tagországot sikerült az ügy mellé állítaniuk. Az alapszerződés több tagországból származó legalább egymillió támogató aláírást követel meg ahhoz, hogy a fennálló mulasztások felszámoláshoz szükséges új uniós kötelező jogszabályt kidolgozzák. Az aláírások összegyűjtése megkezdődött. Érdemes azonban megjegyezni, hogy a Jobbik javaslatát az Orbán-kormány elutasítja. A gazdasági és pénzügyi kérdésekért felelős vezető politikusok egybehangzóan „ostobaságnak” minősítették. Az alábbiakban áttekintjük, hogy az uniós jog végrehajtásáért felelős bizottság mely – saját magára kötelező – előírások semmibevevésével sérti meg az uniós jogot, amikor semmit nem tesz az Európai Unió nyugati és keleti régiói közötti döbbenetes munkabérkülönbségek felszámolása érdekében.
Az unió gazdag és szegény tagországai közötti bérkülönbségek (vagyis a bérunió megteremtésének hiánya) sértik az Európai Unió legfontosabb garanciális jogi előírásait, és akadályozzák a gazdaságpolitikai intézmények eredményes működését. Az alapszerződés legelső rendelkezései között szerepel: „Az unió kizárólagos hatáskörrel bír és felelősséget visel a belső piac eredményes működéséhez szükséges olyan versenyszabályok kialakításáért, amelyek biztosítják a tisztességes versenyt, és kizárják annak torzítását. Az unió belső határok nélküli, egységes piacot hoz létre, amely biztosítja az áruk, a szolgáltatások, a személyek, a munkaerő és a tőke szabad mozgását.” „A verseny szabad” és „torzulásoktól mentes” érvényesülését megkövetelő elvárás a lisszaboni alapszerződéshez csatolt (azzal egyenértékű kötelezettséget előíró) jegyzőkönyvben jelenik meg először, a belső piac eredményes működésének garanciájaként. A jegyzőkönyv pontosítja, hogy az egységes belső piacnak olyan gyakorlaton kell alapulnia, amely biztosítja, hogy a verseny ne torzuljon. Márpedig nyilvánvaló, hogy a tagállamok között jelenleg érvényesülő hatalmas munkabérkülönbségek durva versenytorzító hatásokat fejtenek ki. A jegyzőkönyvben a tagállamok egybehangzóan kötelezettséget vállaltak, hogy az uniós szervektől (elsősorban a bizottságtól) szükség esetén olyan új kötelező szabályozásokat és intézkedéseket kényszerítenek ki, amelyek lehetővé teszik a verseny szabadságát akadályozó vagy torzító tényezők megszüntetését. A Jobbik bérunióra vonatkozó javaslata ezzel az alapvető joggal kíván élni, ezt a mulasztást kívánja felszámolni.
Az Európai Unió deklarált céljai és alapvető feladatai között ugyancsak a lisszaboni szerződésben jelenik meg első alkalommal a „hátrányos megkülönböztetés és a kirekesztés elleni küzdelem”, valamint az európai gazdasági modell kulcseleme, a „szociális piacgazdaság”. Ezeket az elvárásokat az uniós polgárok különböző szervezetei fogalmazták meg, arra hivatkozva, hogy „az unió nem eléggé szociális, nem védi kellően a munkavállalókat, valamint túlzottan liberalizációpárti, és mindezzel monopolérdekeket szolgál”. Az „általánosan alkalmazandó rendelkezések” között a belső piac működésére, a verseny torzításának tilalmára és a munkajogi-szociális követelményekre vonatkozó garanciák az Európai Bíróság hatáskörébe kerültek. Az erre vonatkozó perek is ennél a plénumnál indíthatók.
Következésképpen ha a Jobbik béruniós javaslata nem vezet eredményre, mert a bizottság elutasítja, akkor az Európai Bíróság előtt úgynevezett „mulasztásos pert” lehet indítani. A lisszaboni alapszerződés garantálja, hogy „amennyiben az Európai Parlament, az Európai Tanács vagy az Európai Bizottság az uniós szerződéseket megsértve elmulasztja a kötelező döntéshozatalt, a tagállamok, a természetes vagy jogi személyek keresettel fordulhatnak az Európai Unió Bíróságához, hogy az megállapítsa, történt-e jogsértés”. A végrehajtásról így rendelkezik: „Amely intézménynek a mulasztását az Európai Unió Bírósága a szerződésekkel ellentétesnek nyilvánította, köteles megtenni a bíróság ítéletében foglaltak teljesítéséhez szükséges intézkedéseket.”
A munkavállalók mozgásszabadságának és a tőke szabad mozgásának biztosítására irányuló uniós jogalkotási munkálatok során az érdekképviseleti szervezetek, a tagországok és a gazdaságpolitikusok is felhívták rá a figyelmet, hogy amennyiben a szabad mozgás lehetőségét uniós szinten megnyitják, de egyúttal nem számolják fel az egyes tagországok gazdasági-szociális állapota, valamint a munkabérek közötti tarthatatlan különbségeket, akkor a munkaerő a magasabb béreket kínáló tagországokba, a tőke pedig az alacsonyabb szociális és bérköltségű uniós országokba fog áramlani. Jól látható, hogy ezek a szűklátókörűség okozta mulasztások napjainkra az európai integráció belső gazdasági fejlődésének eddigi legnagyobb krízisét idézték elő. Ennek felszámolására irányul a béruniós javaslat, amelyet számos kelet-európai tagország támogat.
Az Európai Unió alapjogi chartája és szociális chartája garantálja, hogy a munkavállalókat ne érhesse diszkrimináció a bérek, az esélyegyenlőség és a szociális jogok terén. A lisszaboni szerződés kimondja, hogy mindkét charta ugyanolyan jogi kötelező erővel bír, mint az alapszerződések. Következésképpen ha az unió felelősségének körébe tartozó területeken sérülnek a jogok, a természetes és jogi személyek az Európai Bíróság fórumán pereket indíthatnak. Az alapfilozófia lényege, hogy az Európai Uniónak kötelessége a munkaerő árát alapvetően befolyásoló nemzeti munkajogi szabályokat folyamatosan egymáshoz közelíteni (uniós harmonizáció), különben az egységes uniós piacon szabadon mozgó tőke – a munkabérkülönbségeket csalárd módon kihasználva – tisztességtelen hasznot húz az egyes tagországbeli munkavállalókra vonatkozó alacsonyabb szintű garanciákból.
Csakis ezzel az uniós harmonizációval teremthető meg a versenysemleges szabályozás, és számolható fel a jelenleg komoly szociális problémákat okozó „szociális és munkabérdömping”. A két charta által a munkavállalókra vonatkozóan megfogalmazott főbb garanciák a következők: a munkavállalók egyenlőségének biztosítása, a közöttük meglévő diszkrimináció tiltása, a gazdasági és szociális egyenlőséghez való, valamint a tisztességes, igazságos és méltányos munkafeltételekhez és bérezéshez való jog. A jelzett garanciák mellett maga a lisszaboni alapszerződés is fontosnak tartotta, hogy a Munkavállalók című külön fejezetben tovább pontosítsa a szabályozást. Eszerint: „A munkavállalók unión belüli szabad mozgása magában foglalja az állampolgárság alapján történő valamennyi megkülönböztetés megszüntetését a tagállamok munkavállalói között a javadalmazás (munkabérek), valamint az egyéb munka- és foglalkoztatási feltételek tekintetében.”
Végül arról is érdemes szót ejteni, hogy fel lehet-e építeni egy olyan egyesült Európát, amelyben gazdasági és gazdagságbeli, társadalmi, szociális, kulturális és sok más területen jelentős különbségek vannak az egyes tagországok és az egyes régiók között. Általánosan elfogadott tétel, hogy „tudatunkat létünk határozza meg”. Egy nyomorba taszított embertől nem várható el, hogy az élet legalapvetőbb kérdéseit ugyanúgy ítélje meg, mint egy jólétben élő. A társadalom különböző körülmények között élő tömegei nem képezhetnek egységes identitást. Az Európai Unió „keleti bővítése” során felvett tagországokban (így Magyarországon is) az egy főre jutó nemzeti jövedelem jelentősen az uniós átlag alatt marad. Az uniós statisztika osztályozása szerint a jelzett átlag 75 százalékát el nem érő tagok „szegény országok”. Az Európai Unió „különösen szegény és elmaradott” húsz régiója között négy magyart tartanak számon.
A GDP-mutató mellett bevezetett úgynevezett „élhetőségi” kategória, ami az egészségügyi ellátás és az oktatás színvonalát, a szociális biztonságot, a kulturális lehetőségeket veszi figyelembe, ennél is szomorúbb képet mutat. Az unió leggazdagabb és legjobb élhetőségi mutatójú régiója „Inner-City London Westminster”, a két legnyomorultabb pedig a romániai Dobrudzsa és a bolgár Rodope. London és az utóbbi kettő közötti élhetőségi mutató szerint 600-szoros a különbség. Az előzőekből adódóan napjainkban nem létezik az EU-n belül „összeurópai identitás”, sem „gazdasági és társadalmi kohézió”. Mindez megakadályozza az európai egység megteremtését, jóllehet maga az uniós alapszerződés is felismerte ennek veszélyét: „Az unió fejlődésének előmozdítása érdekében olyan tevékenységet kell folytatni, hogy az erősítse a gazdasági és társadalmi kohéziót.”
Az uniós jogalkotás a jelek szerint felismerte a továbblépés akadályait (az egyik ilyen bérek közötti különbség), és a lisszaboni alapszerződés gondosan kimunkált, szerteágazó garanciákat hozott létre azok felszámolására. Ugyanakkor sajnálatos módon a hatalmas brüsszeli bürokratikus gépezet igen csekély hatékonysággal működik, a gazdag tagállamok pedig a megfogalmazott követelményeket és célokat önző módon alárendelik saját nemzeti érdekeiknek. Felelős hazai politikusainknak fel kell ismerniük, hogy az unió nem önmagában ható csodaszer, nem bőségszaru, hanem rendkívül sokrétű, egymással gyakran ellentétes érdekviszonyok kegyetlen csatatere. Az uniós tagság csupán azt jelenti, hogy az államok bebocsátást nyertek erre a „csatatérre”, vagyis kaptak egy széket a közös döntések asztalánál.
Az egyenrangúságot mindenki kizárólag saját maga harcolhatja ki. A célok eléréséhez minimum két dolog szükségeltetik: az uniós lehetőségek magas szintű ismerete, valamint a kőkemény küzdeni tudás. Magyarországnak olyan hazai és uniós vezető politikusokra van szüksége, akik képesek kiharcolni papíron meglévő jogosítványaikat. Aki erre képtelen, azt beállítják a sor végére. Bibliai példával élve: amikor a trombitásokat elküldték Jerikó falai alá, nem azt mondták nekik, hogy „trombitálgassatok”. Hanem az utasítás így szólt: „Addig fújjátok a trombitákat, amíg Jerikó falai le nem omlanak!” Ennek jegyében kell végezni munkánkat.
A szerző nemzetközi jogász
