Az ortodox közgazdászok és az unortodox gazdaságpolitikát hirdető kormány egymásra találtak a bérunió gondolatának elutasításában. Egybehangzó véleményük szerint az elképzelés megvalósíthatatlan és egyenesen káros is. Van, aki szerint a bérunió azt jelentené, hogy a bérekről a jövőben Brüsszel döntene, sértve a nemzeti szuverenitás imperatívuszát. Mások aggódnak, hogy a terv a béreket a termelékenységet meghaladó mértékben emelné, ami súlyos egyensúlyhiányt, kiemelten az infláció elburjánzását eredményezné. Egy harmadik csoport hazánk versenyképességét eleve az alacsony bérekre alapozza, nem látja, hogy ezen hogyan lehetne változtatni, a negyedik pedig az elképzelést az Európai Unió fejlett országainak érdekeivel ellentétesnek, ezért megvalósíthatatlannak látja.
A gond, amit a bérunió gondolata orvosolni kíván, sokkal nagyobb, mint Soros György vélt ármánykodása, vagy a menekültek/bevándorlók okozta veszély. Nem kevesebbről, mint az EU legalapvetőbb ígéretének betartásáról, nevezetesen az európai népek sorsközösségének megalkotásáról van szó. Ha a bérkülönbségek a jelenlegi szinten állandósulnak, az Európai Unió egyszerűen elveszíti létjogosultságát. Ennek igazi mércéje nem a GDP növekedésében, hanem a reálbérek alakulásában rejlik. A nemzetek és társadalmi rétegek közötti béke acsarkodássá, majd nyílt konfliktussá válhat, aminek a jeleit már most is lehet észlelni. Sokak véleményétől eltérően tehát a fő gondot nem a GDP vérszegény növekedésében, hanem az abból származó jövedelem felosztásában látom. Ez a szegények és a gazdagok közötti, egyre növekvő szakadékban mutatkozik meg, miközben a reálbérek kedvezőtlen alakulása hozzájárul a vérszegény GDP-növekedéshez.
Nézzük a számokat. Szlovénia kivételével egyetlen posztszocialista ország sem éri el az EU átlagbérének felét sem, de a 60 százalékos szlovén szint sem nevezhető sikernek. A legszegényebb Bulgária az uniós átlag 18 százalékát produkálja, térségünk Szlovénia után legjobban teljesítő Észtországa 48 százalékot mutat. Az unió leggazdagabb körzete, a brit Westminster 600-szor (igen, hatszázszor) magasabb jövedelmet élvez fejenként, mint a két legszegényebb (az egyik Romániában, a másik Bulgáriában található). Ezeket a különbségeket nem lehet csak a kétségtelenül eltérő hatékonysági szintnek tulajdonítani. A visegrádi országokban például 100 euró bérköltség 212 euró bevételt eredményez, szemben a német 132 euróval. Az alulképzett munkaerő gyenge hatékonysága gyenge alkupozíciót jelent a tőkével szemben. Nem véletlen, hogy a szakszervezetek érdekérvényesítő képessége többé-kevésbé arányban van az adott nemzetgazdaságok fejlettségével, és az sem, hogy minél fejlettebb a nemzetgazdaság, annál magasabb a munka részesedése a nemzeti jövedelemből.
A bérek leszakadásának magyarázata a termelékenység szintje mellett a tőke és a munka nemzeti jövedelemből jutott részesedésének eltolódásában is rejlik. Az OECD tagállamaiban 1999 óta 18 százalékkal nőtt a termelékenység, a reálbérek azonban mindössze 8 százalékkal. A különbözet a tőke javadalmazását hizlalta. A periféria országaiban a tőke részesedése a GDP növekedésében mindenütt nőtt, a munka részaránya folyamatosan csökkent. Térségünkben Magyarország mutatta a leggyengébb teljesítményt. A magyar reáljövedelmek részesedése a nemzeti jövedelemben 2007 óta 5,6 százalékkal esett vissza, miközben a cseheknél a csökkenés 2,6 százalék volt, a lengyeleknél szinten maradt, a szlovákoknál pedig 3,3 százalékkal javult. (Ezek a számok rávilágítanak a magyar gazdaságpolitika kiemelkedően tőkebarát jellegére, és cáfolják a kormány munka becsületét szorgalmazó politikájának hitelességét.) Az eltolódás sérti a munkavállalók igazságérzetét, és kifejezetten káros hatással van a gazdasági növekedésre, minthogy a reálbérek lemaradása a fizetőképes kereslet elmaradt növekedésével, illetve annak zsugorodásával jár, ami csorbítja a gazdasági növekedés esélyeit. Fizetőképes kereslet hiányában a termelés sem nőhet.
A bérunió nem szól másról, mint ezeknek a folyamatoknak a leállításáról, majd visszafordításáról. Milyen lépések szolgálhatnák ezt a célt?
A reálbérek részesedésének csökkenésével szinte párhuzamosan nőtt a nemzetközi pénzügyi szektor jövedelme és a jövedelem jelentős részének „offshore-osítása”. A pénzügyi szektor arra kényszerítette a termelő szektort, hogy profitjának egyre növekvő hányadát osztalék, kamat, royalty és egyéb díjazások formájában a tőke javára fordítsa, illetve offshore cégekben halmozza fel. A folyamat háromszoros kárvallottja a társadalom: a kitermelt haszonból kevesebb marad a bérekre, csökken az állam adóbázisa, bővül a forrás a fogyasztást serkentő eladósodásra.
A bérunió első állomása a pénzügyi műveletek – ezen belül az offshore cégekkel végzett tranzakciók – emelt megadóztatása lehetne, míg az itt befolyt adókból a bérek csökkentett adóztatása következhetne. A második lépés a tőke állami szubvenciójának felülvizsgálata lehet. A tőke állami támogatását egységes uniós szabályozás alá kellene helyezni. A támogatásokat a munka képzésének és átképzésének igénye szerint kellene megállapítani. A harmadik lépés az egységes munka törvénykönyvének megalkotása, amiben a munkavállalók jogait és kötelezettségeit rögzítenék. A negyedik, legösszetettebb feladat a termelékenység növeléséhez szükséges feltételek előállítását jelentené.
Kétségtelen, hogy a feladat nem egyszerű, de az is nyilvánvaló, hogyan lehet a helyzeten érdemben javítani. A legnagyobb akadály a tőkét pártoló gazdaságpolitika – amelyet a vélt nemzeti érdek nemzeti szuverenitás nevében folytatnak, de valójában a munkát terheli. A bérunió fentiekben felrajzolt pályája értelemszerűen az Európai Unió fokozott integrálódását is jelenti. Aki azonban inkább a nemzeti szuverenitásban bízik, egyúttal a leszakadó bérek világát választja.
A szerző közgazdász
