Fáziskésésben a Nemzeti Agrárkamara

A tömegárut termelő gazdaságok történetük legsúlyosabb kihívásával néznek szembe.

A Nemzeti Agrárgazdasági Kamara nemrégiben szükségesnek tartotta felhívni a magyar gazdák figyelmét: ukrán szomszédaikban erős, mondhatni legyőzhetetlen versenytársra leltek. A NAK megállapítja: bár az ukrán mezőgazdasági termelők árbevételei hektáronként 10-20 százalékkal alacsonyabbak, mint hazánkban, költségeik csupán az itteniek felét teszik ki. További előny a kitűnő minőségű, óriási mennyiségben rendelkezésre álló termőföld. A kamara veszélyesnek tartja, hogy Ukrajnában pont azok a növények (gabona, olajos magvak) tömegtermelése és egyre növekvő exportja zajlik, amelyek a magyar mezőgazdaságnak is alapvető termékei. Megoldásként a NAK az alapvető élelmiszerek áfájának további csökkentését, a mezőgazdasági termények feldolgozottsági szintjének növelését, a technológiai fejlesztést ajánlja.

Fentieket keserű elégtétellel olvastam, lévén, hogy a problémára 2014 áprilisa óta többször felhívtam a figyelmet, utoljára 2017 májusában. A NAK-ban a szomszédban található, az unióval szabadkereskedelmi megállapodást kötő agráróriás létezése mostanra tudatosodott. Ez azért kínos különösen, mert az EU a szabadkereskedelmi egyezmény előkészítését már 2014 februárjában elkezdte, a vészharang kongatása tehát minimum ettől az időponttól kezdve lett volna aktuális. Ám a NAK hallgatott. Majd a Vidékfejlesztési Minisztérium illetékes államtitkára kiadta szokásos sztereotip közleményét, miszerint az eredményes aratás biztosítja a magyar lakosság kenyérellátását, és még exportra is jut az acélos magyar búzából. Ezt hallom, amióta az eszemet tudom. A tágabb értelemben vett kormányzat – és az ukrajnai magyar kisebbség – pedig most issza a levét annak, hogy az említett egyezmény előkészítési szakaszát előbbi nem használta bizonyos előnyök kiharcolására. A kisebbségi nyelvhasználatot megnehezítő oktatási törvényről csak annyit jegyeznék meg, kedves külügyminiszter úr, hogy ha nem tudná, az ukrán kormány és a törvényhozás az effajta szabályozásokat a Majdan óta folyamatosan napirenden tartotta.

A közpénzből eltartott döntéshozók és a termelők érdekeit állítólag képviselő NAK nem veszi észre, hogy a tömegárut termelő hazai gazdaságok történetük legsúlyosabb kihívásával néznek szembe. E ténynek evidensnek kellene lennie, hiszen a kamara hivatkozott közleménye rávilágít arra az összefüggésre, amelyben a kihívás megtestesül. Miszerint ha az ukrán termelők költségei feleakkorák, mint magyar versenytársaiké, a technológiai fejlesztések lehetősége ott is rendelkezésre áll, terméshozamaik pedig jobb minőségű földjeik miatt tovább növelhetők, akkor milyen módon tudnak ezzel a magyar gazdák versenyezni? A NAK által ajánlott recept édeskevés, ekkora hátrány ledolgozására a legjobb akarat mellett sem elégséges. A tömegárut termelő magyar gazdának az ugyanazt termelő ukránnal szemben annyi az esélye, mint – felhasználva Kövér László ide illő hasonlatát – pocoknak az égő tarlón.

A gondokat a feldolgozottsági szint emelése sem oldja meg. Tömegtermékből nem lehet különleges minőségű, a piac által magasabb árral honorált terméket alkotni. Arról nem beszélve, hogy a kamara által vázolt opció az ukránoknak is rendelkezésére áll, és jelentem, egyre inkább élnek is vele. Például az olajos magvak terén. De annak sincs semmi akadálya, hogy a megtermelt kukoricát feldolgozva keményítőt vagy izocukrot állítsanak elő. Mégpedig olyan nemzetközi óriáscégek befektetéseivel, mint a Cargill, a Bunge, az ADM vagy a Glencore. Ezek – mások mellett – jelen vannak már Ukrajnában, és köszönik szépen az uniónak, hogy gyártmányaikat vám- és illetékmentesen engedi be a piacokra. Miután az említett cégeknél a költséghatékonyság a mindenkori üzleti terv alapköve, belátható, hogy a magyar búza, kukorica és napraforgó árát Ukrajnában döntik el, és nem a mi javunkra. Merthogy a világpiacon az olcsóbb árut lehet jobban eladni. Intő jelként álljon itt: a 2017-es új termésű gabona- és olajosmag-árak átlagos termés és átlagos feltételek esetén kizárólag a repce esetében biztosították a pozitív szaldót a hazai agrárvállalkozásoknak.

A megoldást máshol kell keresni. Paradox módon egyes jó irányba mutató elemek időről időre felbukkannak a mindenkori kormányzati kommunikációban, ámde szinte kizárólag propaganda- vagy ha tetszik, parasztvakító céllal.

Az egyik ilyen sokat emlegetett panel a „vidék élhetőbbé tétele”. Ha ezt tartalommal töltjük meg, a kifejezés jelentése csak egy lehet: a vidék akkor élhető, ha ott munkalehetőség van. Ámde a mezőgazdasági latifundiumok munkahelyeket szüntetnek meg, mint ahogy a nagyüzemi állattartás és élelmiszergyártás is. Nincs kertészet, kézműves élelmiszergyártás, legeltető állattartás. Miközben az említett, a mindenkori kormányzat által közpénzekkel kitömött, vacakot gyártó, ihatatlan tejet és sajtnak látszó tárgyakat termelő konglomerátumok a saját Don-kanyarjuk felé menetelnek.

Az olvasó talán még emlékszik Matolcsy György – akkoriban gazdasági miniszter – a Kiskunságon kétszázezer kertészt vizionáló látomására, amelyet kommunikációs ötletként dobott be. Ugyanekkor került szóba a sok-sok évvel ezelőtt félbehagyott Ferenc-csatorna befejezése is. Bár ebben a formában és méretben az ötlet nyilván ötlet marad, az alapgondolat abszolút nem elvetendő. Sőt: a csatornázás, a halas- és horgásztavak létrehozása, a folyók, különösen a Tisza árterének drasztikus megnövelése és még sok hasonló gondolat (lásd Vásárhelyi-terv, a szocialisták idején) szintén leporolandó. Hol marad ilyenkor a köztársasági elnök úr, akinek a víz szívügye? Beszélünk arról, hogy Magyarország vízkészlet szempontjából kitűnő földrajzi helyzetben van. Miért nem használjuk ki ezt a lehetőséget?

A globális felmelegedés miatt erőltetni kellene az erdősítést, ámde nem a gyors hasznot hozó, a földet kimerítő akácosok és nyárfások telepítését, hanem a különféle őshonos, hosszú évtizedek alatt növekvő fajokét. Ugyanígy a legelőkön facsoportok telepítésével kell biztosítani a jószág deleléséhez, pihenéséhez a körülményeket. Mindezt természetesen nem ártana valamiféle rendszerbe foglalni, amit hívhatnánk akár a magyar mezőgazdaság és a vidék megújítási programjának is. Némi pénzforrás hozzárendelésével.

Tisztában vagyok vele, hogy úgy a magyar politikusok, mint a mezőgazdasági aktorok jó része a fentieket értetlenkedéssel olvassa. Utóbbiak legjobb esetben is jó szándékú dilettantizmusnak tekintik a leírtakat. A politikusoknak azért nem fogja elnyerni a tetszését mindez, mert egyfelől gondolkodásra kívánja serkenteni őket – ami nem kenyerük –, másfelől hosszú távra kellene tervezni, ami a pillanat uralását egyedüliként fontosnak tekintő magyar politikai erőtérben értelmezhetetlen. Pedig ha valamit, akkor ezt megtanulhatták volna Kínától. Ott generációkban gondolkodnak. Ezért sikeresek. A magyar mezőgazdaságba befektetők többsége pedig az Excel-tábláknál nem lát tovább, ott is csak egy évre előre. A magyar viszonyok között hatalmasnak és piacvezetőnek gondolt vállalkozásaikba hosszú távon beruházóknak pedig javaslok egy ukrán tanulmányutat. Ott majd rájönnek, mi az értelme az angolszász közmondásnak, miszerint ne dobd a jó pénzt a rossz után.

A szerző közgazdász