Magyarország szinte egy emberként háborodott fel az ukrán oktatási törvényen, pontosabban annak a kisebbségeket diszkrimináló, iskolarendszerét alapjaiban fenyegető hetes cikkelyén. Minden lehetséges fórumon tiltakozott a kormány, a média, nagy teret adva a témának, igyekezett bemutatni a törvény diszkriminatív, az európai értékekkel szembemenő voltát és az ukrán hatalmi elit cinizmusát. Akadt ugyan néhány liberálbolsevik, akinek fontosabb volt a kormány bírálata, mint a határon túliak védelme, de egy pillanatra létrejött a nemzeti egység. A hatalomnak meg kellett békélnie azzal a helyzettel, hogy nem egyedül vívja a magyarokért a szabadságharcát. S ez akkor is örömteli, ha nem hoz azonnal eredményt. Mert a minden oldalról hosszú évek óta ömlő propagandától átmosva most sokan azt hihetik, hogy a magyar tiltakozást látva az ukrán sajtó már a józan ész nevében a törvény módosítását követeli, de ez nem így van. Sőt! Az ukrán médiában eleve nem központi téma az oktatási törvényt a szomszédos országokban kísérő felháborodás. A sajtót főképp az foglalkoztatja, hogy miként tört át a határon, s mit akar „Misikó”, azaz Mihail Szaakasvili.
A történet valóban a kalandfilmeket idézi. A megbukott, s hazájából menekülni kényszerült egykori grúz elnök, majd odesszai kormányzó, akitől nemrégiben az ukrán állampolgárságát is elvették, Magyarországot is érintő közép-európai körútján visszatérésével fenyegette meg Kijevet. Kitűzte a hazatérés dátumát is, s ahogy ígérte, Varsóból elindult Ukrajnába. A vonatot azonban minden bizonnyal kijevi figyelmeztetésre a „kínos” utas miatt megállították, így az exelnök és kísérői – aktivisták, ukrán képviselők, újságírók – gyors irányváltásokkal buszon folytatták útjukat. A lengyel ellenőrzésen gyorsan átjutottak, az ukrán oldalon azonban e cselek ellenére határőrök sorfala várta a csapatot, a parancsnok pedig mosolyogva közölte, hogy nem engedhetik át őket, mert ez az átkelő alá van aknázva. Sokat tehát nem gondolkodtak Kijevben a belépés megakadályozásán, így a busz hontalan utasával a senki földjén vesztegelt. Egészen addig, amíg meg nem jelentek a másik oldalról a Donbasz önkéntes zászlóalj frontot járt legényei, és néhány pofont kiosztva áttörték a határt. Szaakasvilit nemsokára már Lvivben fogadta Petro Porosenko ellenzéke, a kormányfői székről álmodozó számkivetett pedig a hatalom nem kis aggodalmára Ukrajnát bejáró turnét szervez az elégedetlenek problémáinak összegyűjtésére.
Ugorjunk azonban vissza két évet az időben, mert ez a „Misiáda” nem most kezdődött. Porosenko elnök ekkor gondolta úgy, hogy az éppen munkanélküli, életét amerikai pártfogóinál tengető Szaakasvilinek felajánlja az odesszai kormányzó posztját. A Krím elvesztése után jelentőségében ugyancsak megnőtt kikötőváros kulcsát, ahol egyrészről az oligarchák jóvoltából tombolt a korrupció, másrészről ott voltak az odesszai szakszervezetek házának felgyújtásával, nemzettársaik legyilkolásával megfélemlített, de a történtekkel meg nem békélő oroszok. Szaakasvili a hatalom szemében kitűnő választásnak tűnt, hiszen oroszbarátsággal nem vádolható, faltörő kosként pedig segített eltakarítani az útból az államfő politikai ellenlábasait. Előbb az Euromajdan után mindenható oligarcha Ihor Kolomojszkij befolyását sikerült visszaszorítani, majd Arszenyij Jacenyuk kormányfőt megbuktatni, eközben megnyesték a túlerősödő belügyminiszter, Arszen Avakov szárnyait is. Végül az ambiciózus Szaakasvili számára legfőbb ellenfélként Porosenko maradt. Ekkor jött válaszlépésként az állampolgárság megvonása.
Porosenko azonban nem számolt azzal, hogy az örök forradalmár Szaakasvili épp az ilyen helyzetekben érzi a leginkább otthonosan magát. Számára Ukrajna a jelenlegi állapotában kiváló terep a forradalom lángjának fellobbantására. A határon történtek így már csak első látásra tűnnek megmosolyogtató vásári lökdösődésnek. Szaakasvili ebből az akcióból csak jól jöhetett ki, míg a hatalom számára nem maradt igazán jó lépés. Szaakasvilinek csak el kellett érnie a határra. A többi már ment magától. A korrupcióval szemben kérlelhetetlenül fellépő „Misiko” a Majdan utáni hatalomban csalódottak szimbólumává vált. Ráadásul már nemcsak az aktivisták állnak mögötte, de Julija Timosenko, a lvivi polgármester, Andrij Szadovij vagy a Donbasz-csoportot pénzelő Kolomojszkij is. Porosenko a legjobban talán akkor járna, ha kiadná ellenfelét Grúziának. Ezzel persze exportálná a Szaakasvili jelentette feszültséget is a Kaukázuson túlra, ahol van gond enélkül is, így ebből a megoldásból aligha kérnek.
Szaakasvili most azzal fenyeget, hogy ami idáig volt, az csak a kezdet. A történet tehát folytatódik, s ha a kisebbségek diszkriminálása nem is rázza meg nagyon Európát, nagy kedvencének szemüvegén keresztül talán meglátja, mekkora a kupleráj Ukrajnában.
