Az elmúlt néhány hétben hazánk csatlakozása az euróövezethez ismét a közbeszéd – valamint belpolitikai ambíciók – tárgya lett. A fizetőeszköz bevezetését szorgalmazók érvelése két pillérre, pontosabban két vágyálomra épül. Egyrészt arra, hogy a magyar nemzetgazdaság már képes a belépéshez szükséges feltételeknek megfelelni. Másrészt arra, hogy a belépéssel Magyarország biztosíthatja tagságát a kétsebességessé alakuló Európai Unió első, magországokból összeálló csoportjában.
Ahogy ezt az álláspontot Mellár Tamás tömören megfogalmazta, a csatlakozás szorgalmazói szerint „aki kimarad, az lemarad”. Érveik azonosak az ezredforduló utáni években kifejtettekkel, annak ellenére, hogy a 2008-as válság harsányan rávilágított az elhamarkodott csatlakozásban rejlő veszélyekre, amelyekre a gazdasági integráció elméletének eredeti megalkotói – Balassa Béla, Peter Kenen – már a 60-as években felhívták a figyelmet. A legfontosabb kérdés nem a csatlakozási feltételek teljesíthetősége, illetve a csatlakozásból származó – kétségtelen – előnyök értékelése, hanem a nemzetgazdaság csatlakozást követően várható teljesítőképessége körül forog. Az egységes fizetőeszköz ugyanis nem biztosítja sem a valutaunió egész területére kiterjedő egységes vásárlóerőt, sem az egységes árfolyam értékét.
A „német” euró reálárfolyama például nem azonos a „görögével”. Hiába az egységes monetáris politika, hiába az azonos fizetőeszköz, ha a nemzetgazdaság teljesítménye, ami a fizetőeszköz mögött áll, eltérő a többi tagország teljesítményéhez képest. Előbb-utóbb a fizetőeszköz árfolyamának igazodnia kell a nemzetgazdaság teljesítményéhez. Ha nem, akkor az igazodás hiánya felborítja a külkereskedelmi mérleg egyensúlyát, gondot okoz a költségvetésnek, megváltoztatja az adott nemzetgazdaság versenyképességét.
Ha tehát egy adott nemzetgazdaság – például a német – jobban teljesít, mint az euróövezet többi tagjának átlagteljesítménye, de a „német” euró ezt nem tükrözi a fizetőeszköz árfolyamának felértékelésével, akkor a német külkereskedelmi mérleg az övezet egészével szemben egészségtelen mértékű többletet halmoz fel. Miközben a lemaradó görög gazdaság teljesítményét viszont – a fizetőeszköz leértékelése nélkül – a külkereskedelmi mérleg kezelhetetlen méretű hiánya, valamint az ezzel járó eladósodás tükrözi.
A valutaunió a jól teljesítő nemzetgazdaságok számára tehát behozhatatlan és egészségtelen versenyelőnyt biztosít azzal, hogy bebetonozza a gyenge eurót. Eközben a lemaradottak ugyancsak behozhatatlan versenyhátrányba kerülnek, hiszen a túlértékelt fizetőeszköz terhe mellett kellene már egyébként is hiányos versenyképességüket növelniük, amihez – sajnos – az egyetlen hatékony eszközük a reálbérek visszaszorítása. (Ez pedig, mint ahogy mi is megtapasztaltuk, a fizetőképes kereslet beszűküléséhez, majd a honi tulajdonú nemzetgazdaság zsugorodásához vezet.) A csatlakozást tehát jó szívvel csak akkor lehet sürgetni, ha bízunk abban, hogy azt követően képesek leszünk lépést tartani a németekkel, az osztrákokkal – mint legfontosabb kereskedelmi partnereinkkel –, és persze az övezet többi tagjával.
Egyetértek Mellár Tamás álláspontjával, miszerint a kulcskérdés „a termelési tényezők megfelelő rugalmasságában, a vállalkozói kedv alakulásában, a hitelpiacok célirányos működésében, a munkapiac rugalmasságában, jó oktatási, képzési és átképzési rendszerekben, a kutatás-fejlesztésre fordított források hatékony felhasználásában” rejlik, ám nem látom, hogy ezek a tényezők jelen lennének a magyar nemzetgazdaságban. Nézetem szerint az euró bevezetése a felsorolt feltételek előteremtését nem segítené, hanem akadályozná a fentiekben említett okok miatt. Ezeket a nélkülözhetetlen feltételeket tehát a bevezetés előtt kell megteremteni, mert utána a feladatteljesítés jóval nehezebbé válik.
Az Orbán-kormány gazdaságpolitikája tehát éppen azért választja le hazánkat az európai integráció lehetőségéről, mert nem teremti meg ezeket a feltételeket. Mivel az euró bevezetését a Magyar Nemzeti Bank két korábbi elnöke is támogatja, talán indokolt feltenni a kérdést: ha az Európai Központi Bank élén állnának, hogyan gyakorolnák az intézmény véleményezési jogát egy magyar bevezetési kérelem beérkezése esetén? Látván, hogy a masszív, a GDP 5 százalékát is meghaladó európai uniós támogatás sem hozott érdemi előrelépést a Mellár felsorolásában szereplő tételek egyikében sem, és hogy e támogatások nélkül a magyar nemzetgazdaság hosszú évek óta nemhogy nem mutatja a fejlődés érdemi jeleit, hanem az országok versenyképességi listáján alig néhány év alatt kilenc (!) helyet veszített, mit javasolnának? Talán azt, hogy az EU kötelezze el magát a magasabb szintű – és végeláthatatlan – támogatások mellett, amelyek nélkül a magyar nemzetgazdaság versenyképességének további csorbulására ítéltetne csak azért, hogy tagja lehessen az övezetnek?
A legnagyobb kifogásom Mellár, Surányi György, Bod Péter Ákos és a többiek érvelésével szemben azonban az, hogy elterelik a figyelmet a magyar nemzetgazdaság súlyos strukturális hiányosságairól. Azt a tévhitet táplálják, hogy a problémák megoldhatók valamiféle huszárvágással – amilyen például az euró bevezetése lenne. Sajnos a gond ennél mélyebb: a magyar paradigma – ami a Monarchia óta kisebb-nagyobb „finomításokkal” a külföldi tőke és az olcsó munkaerő kombinációjára, valamint egy, a politikai korrupció segítségével létrehozott uralkodó osztályra épül – a mindenkori zsákutca biztos receptje. Az alacsony reálbérek nem a fejlődést, hanem a szegénységet állandósítják, és nem járulnak hozzá a nemzetközi versenyképesség kialakításához. Azaz nem segítik a Mellár Tamás által felsorolt tényezők megteremtését. A paradigma képes átmeneti fellendülést előidézni – ahogy teszi most Szlovákia esetében, és tette korábban nálunk –, de ezek a jelenségek nem az eurónak, hanem a külföldi működő tőke termelékenységet növelő egyszeri hatásának tulajdoníthatók.
Persze jó lenne az euróövezethez csatlakozni, az előnyök egy fejlődni képes gazdaság számára vitathatatlanok. De a csatlakozás a fejlődésnek nem eszköze, hanem gyümölcse, melynek idő előtti leszüretelése tartós leszakadással, egyszóval görögszindrómával jár.
A szerző közgazdász
