Emmanuel Macron francia elnök a kiküldött munkavállalókról szóló – számára belpolitikailag kiemelkedően fontos – uniós direktíva módosítása ügyében tett közép-európai körutat a minap. Valójában azonban másról is szó volt. A meglátogatott tagállamokra – illetve a meg nem látogatott Budapestre és Varsóra – ugyanis nem feltétlenül lenne szükség a tanácsban a reform elfogadtatásához. A franciáknak ott „csupán” a minősített többséget kell megszerezniük, ez 16 tagállam szavazatát jelenti, feltéve, hogy az igenek kiadják az Európai Unió népességének 65 százalékát.
De akkor mit csinált Macron Közép-Európában?
Először is: Franciaország szeretné elkerülni, hogy a kiküldött munkavállalók témája tisztán Kelet–Nyugat-konfliktusnak tűnjön – noha erről van szó. Az irányelv jelenlegi szabályai szerint az alacsonyabb jövedelemszintű és adózású országok vállalkozásai versenyelőnyt élveznek, amikor nyugat-európai munkákat végeznek. Ez – elsősorban az építőipar és a fuvarozás terén – régóta szúrja a franciák és a németek szemét. A német álláspont kulcsfontosságú, még ha a zúgolódás élére nyilvánosan a francia elnök állt is. A magas munkanélküliség és az emiatti elégedetlenség miatt Macronnak belpolitikailag ezerszer fontosabb a változtatás, mint Angela Merkelnek.
Mindenesetre a francia elnök turnéja végére gyakorlatilag elérte, amit akart. Hurrátámogatást nem kapott a közép-európai tárgyalópartnerektől, de erős és hangos elégedetlenkedést sem. A csehek, a szlovákok, a románok, a bolgárok nyitottnak mutatkoztak a kompromisszumra, amit a franciák diplomáciai sikerként is értékelhettek. Igaz, más lett volna a helyzet, ha nem marad ki az állomások közül a reform két leghangosabb ellenzője, Varsó és Budapest, de kimaradt – és nem véletlenül.
Az utazást arra is használhatta Macron, hogy felmérje, mit gondolnak a szóban forgó országok a német–francia uniós tervekről, a kétsebességes Európáról, az eurózóna jövőjéről. Az elnök felismerte: bár nem feltétlenül kell neki e tagállamok szavazata, a törés elfedése céljából egyrészt jól mutat, ha mégis megkapja őket, másrészt itt a lehetőség egy árukapcsolásra is. Úgy gondolkodhatott: a közép-európaiak kompromisszumkészsége arról is elmond valamit, hogy ki hova akar tartozni később az új, többsebességes Európában, és mit hajlandó adni azért, hogy a mag részese lehessen.
Szlovákia nyilván inkább lenne magország, mint a periféria része, és ebbe az irányba tapogatózik a választás előtt álló Csehország is. A nyilatkozatok hangneméből ki is tűnt az engedékenység. (A hírek szerint Csehország és Szlovákia a kompromisszumért cserébe bedobta a kvótakérdés rendezését, ami a V4-ek számára fontos belpolitikailag. Bár ezt a franciák tagadták, önmagában érdekes, hogyha akár pletykaszinten is felvetődik egy ilyen üzlet lehetősége.) Kicsit keletebbre Románia évtizede vár a schengeni tagságra, és az oda látogató Macron elvben nem zárkózott el ettől. Klaus Johannis román elnök cserébe nem is volt harcias a kiküldött munkavállalók ügyében. Bulgária pedig – ahol Macron a Varsónak szóló offenzív üzenetével tűnt ki – a tanács soros elnöke lesz 2018 elejétől, vagyis érdemi a szerepe a francia tervek megvalósításában.
Az elnök tehát értékes potenciális szavazatokkal és információkkal tért haza. Már tudja, ki mit kér cserébe, hogy halkabban tiltakozzon, és mit hajlandó adni, hogy helyet kapjon az asztalnál, ahol a mag-Európa dolgai dőlnek el. Ez klasszikus uniós tárgyalási módszer: adok neked valami számodra fontosat, cserébe te is adsz valami nekem lényegeset. A következő években, amikor alapszerződéseket is újranyithatnak a tagállamok, sok ilyen „csomagban tárgyalást” és kölcsönös engedményeken alapuló kompromisszumot láthatunk majd.
Magyarországról nézve az a legizgalmasabb, hogy Varsó és Budapest hogyan játssza tovább ezt a bonyolult sakkjátékot. Részt vesznek-e a bizniszelésben, engednek-e, hogy belpolitikailag fontos engedményeket kapjanak. Nagyon is valós ez a dilemma mind a lengyel, mind a magyar kormány számára. Ha bedobnák a kéréseiket a közösbe, szimbolikusan kilépnének a „Soros-tervet megvalósító Brüsszel” elleni tiltakozó státusukból.
Ha viszont nem kezdenek kompromisszumokat kötni, illetve üzletelni a többi tagállammal, akkor azt kockáztatják, hogy országaik nem pusztán kimaradnak a mag-Európából, de nem is kapnak cserébe semmit. Ez a kockázat éppen a Macron-körút nyomán nőtt meg. A kétsebességes Európa koncepciójának felvetésével gyakorlatilag megkezdődött Szlovákia és Csehország leválasztása a V4-ekről. A Macron-látogatás is azt mutatta: a V4-ek egysége csak migrációs ügyben szilárd, máshol képlékenyebb.
Ha néhány hónappal ezelőtt azt mondogattuk, hogy a V4-ek figyelni fogják, ki merre megy a többsebességes új Európában, mert senki nem akarhat elszigetelődni a periférián, akkor ez a megállapítás immár sokszorosan igazzá vált. Budapest és Varsó Pozsonyra és Prágára figyel, tudva, hogy lépéskényszerbe kerülhetnek. Különösen akkor, ha a cseh választás nyomán magbarát kormány alakul Prágában (ezzel óvatosnak kell lenni: sem az egyik legnagyobb miniszterelnök-esélyes, Andrej Babis, sem a cseh közvélemény nem eurórajongó). Amennyiben Szlovákia és Csehország a mag mellett teszi le a garast, a magyar–lengyel-duónak is végig kell gondolnia, merre tovább. Közeledjenek-e, bevezessék-e belátható időn belül az eurót? Vagy vállalják az önálló monetáris politika megőrzésének előnyeit-kockázatait és az ezzel járó periferiális politikai helyzetet? Az október 20–21-i cseh választás ezért is fontos: egy eurókritikusabb Csehország nagyobb mozgásteret biztosítana a magyar és a lengyel kormányzatnak.
Ám ha a csehek a mag felé mozdulnak, az lesz a kérdés, hogy tartható-e (és meddig) Varsó és Budapest stratégiai egysége. Az Oroszországhoz való viszony – a történelmi tapasztalatokban gyökerező erőteljesebb varsói gyanakvás miatt – önmagában is olyan kockázatnak tűnik, amellyel ez a szövetség megbontható, ha az uniós partnerek szükségesnek látják. Emmanuel Macron turnéjából látszik, semmiféle gondot nem okoz számára a megosztó sakkjáték. Ráadásul ügyesen tudja eladni, hogy manővereivel valójában a konfliktust akarja elkerülni, és az unió egésze érdekében cselekszik. A V4-szövetség jövője tehát nyitott. Hogy merre tart, az kiderül a cseh választásokon, illetve azon a megbeszélésen, amelyet a francia elnök – minden ellenkező híreszteléssel szemben – hivatalosan legalábbis nem mondott le: az őszi V4–Macron-randevún, Budapesten.
A szerző politológus, Franciaország-szakértő
