És akkor az egyéb árucikkekről még nem is ejtettünk szót. A szekrényben álló, soha vagy csak egyszer-kétszer viselt ruhákról. Az ötévente előkerülő szerszámokról. A két percig érdekes gyerekjátékokról. Arról a rengeteg műanyag vacakról, amivel elkerülhetetlenül megtelnek a fiókok, ha kicsit nem figyelünk oda.
Úgy gondolhatnánk, a fogyasztói társadalmakban élő emberek már megtanultak együtt élni azzal, hogy minden, ami szem-szájnak ingere, ott hever előttük a polcokon. Pedig a jelek szerint ez nem így van. Az ősi, gyűjtögető ösztönök tovább élnek bennünk, és ezt az ügyes marketingesek ki is használják. Már nem az a cél, hogy egy termék hasznosnak tűnjön, hanem az, hogy vonzónak. A döntéseket nem a józan ész vezérli, hanem a vágyak. A vágyainkat kellene legyőznünk ahhoz, hogy a környezetünket veszélyeztető túlfogyasztást megállítsuk. Ez pedig nem sok jót ígér. A vágyaink általában erősebbek nálunk.
A martonosi utas ma is mulatság tárgya – de abban nem vagyok biztos, hogy az utódainknak lesz kedvük nevetni a mi bolondságainkon. Úgy tűnik, nem hagyunk rájuk mást, csak mínuszba futtatott hitelkártyákat. És ez nem vicces.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!