Mi, martonosiak

Az ősi, gyűjtögető ösztönök tovább élnek bennünk, és ezt az ügyes marketingesek ki is használják.

Van egy szegedi anekdota, amit Tömörkény István és Móra Ferenc is lejegyzett, és úgy gondolom, most sem tanulság nélkül való. Pedig régi történetről van szó. Akkor esett meg, ha valóban megesett, amikor még nem jártak gőzhajók a Tiszán. A folyón már azelőtt is virágzott a vízi élet, hogy Széchenyi Istvánnal a fedélzetén elérte volna az első gőzös. A szegedi hajósok a Duna forrásvidékéig és az Al-Dunáig utaztatták az Alföld terményeit. A város és a környező települések között rendszeres hajójáratok közlekedtek. Reggel ezeken a bárkákon érkezett Szegedre a zöldség, a gyümölcs és a vágni való jószág a falvakból, tanyákról, délután a városban vett holmikat utaztatták rajta haza a megfáradt kofák. Folyásnak lefelé a hajósoknak könnyű útjuk volt, hiszen csak sodortatták magukat. Árral szemben azonban nehezebb volt a haladás. A hajókról köteleket vezettek ki a partra, lovakat vagy embereket fogtak a kötelek végén lévő hámokba, velük húzatták a bárkát.

Történt egyszer, hogy Martonoson, a ma már Szerbiához tartozó Tisza-parti faluban egy ember sétált oda a Szegedre készülő hajóhoz. – Mennyiért visz be Szögedébe? – kiáltott oda a kormányosnak. – Ha beül kend a hajóba, akkor két hatosért – válaszolta a kormányos. – De ha marad a parton, és segít vontatni, akkor elviszem egy hatosért is.

A martonosi nem az a fajta ember volt, aki ész nélkül szórja a pénzt, inkább az olcsóbb opciót választotta, és belebújt a hámba.

Annak idején gyakran váltott ki derültséget ez a történet a Szeged környéki kocsmákban, kaszinókban, és – milyen igazságtalan tud lenni az ember – a martonosiakat sokáig ezzel az együgyű földijükkel azonosították. Nevethetünk rajta mi is, de talán érdemesebb elgondolkodni kicsit rajta, hogy nem vagyunk-e néha hasonlatosak ehhez az elhíresült utashoz.

Ki tudná megmondani, mi mennyi pénzt szórunk el ész nélkül? Hányszor hagyjuk becsapni magunkat? Egy minisztériumi becslés szerint Magyarországon a háztartások évente százmilliárd forint értékű fel nem használt élelmiszert dobnak ki. (Ez a derűlátóbb számítások közé tartozik, vannak, amelyek szerint a többszörösét.) Ha ezt az összeget elosztjuk a munkavállalók számával, azt kapjuk, hogy évente minden egyes magyar dolgozó körülbelül 22 ezer forintot költ feleslegesen megvásárolt élelmiszerekre. Mivel egy átlagos magyar ember durva becsléssel tízezer forintot keres naponta, gyors fejszámolással kideríthető, hogy több mint két napig húzzuk a hajót olyan élelmiszerekért, amelyek a polcról egyenesen a kukába kerülnek. Egyébként valószínűleg hetekig gürcölünk olyan élelmiszerekért, amelyeket jobban tennénk, ha meg sem ennénk.

És akkor az egyéb árucikkekről még nem is ejtettünk szót. A szekrényben álló, soha vagy csak egyszer-kétszer viselt ruhákról. Az ötévente előkerülő szerszámokról. A két percig érdekes gyerekjátékokról. Arról a rengeteg műanyag vacakról, amivel elkerülhetetlenül megtelnek a fiókok, ha kicsit nem figyelünk oda.

Úgy gondolhatnánk, a fogyasztói társadalmakban élő emberek már megtanultak együtt élni azzal, hogy minden, ami szem-szájnak ingere, ott hever előttük a polcokon. Pedig a jelek szerint ez nem így van. Az ősi, gyűjtögető ösztönök tovább élnek bennünk, és ezt az ügyes marketingesek ki is használják. Már nem az a cél, hogy egy termék hasznosnak tűnjön, hanem az, hogy vonzónak. A döntéseket nem a józan ész vezérli, hanem a vágyak. A vágyainkat kellene legyőznünk ahhoz, hogy a környezetünket veszélyeztető túlfogyasztást megállítsuk. Ez pedig nem sok jót ígér. A vágyaink általában erősebbek nálunk.

A martonosi utas ma is mulatság tárgya – de abban nem vagyok biztos, hogy az utódainknak lesz kedvük nevetni a mi bolondságainkon. Úgy tűnik, nem hagyunk rájuk mást, csak mínuszba futtatott hitelkártyákat. És ez nem vicces.