A Sor az csak sor, minden cifrázás nélkül. Ha minden igaz, valójában ez is a Felső utcához tartozik, hiszen nincs a kettő között semmiféle elválasztás vagy közbevetés. A köznyelv mégis azt tartja, hogy ahol véget ér a Felső utca, ott kezdődik a Sor. A Felső utca ott ér véget, ahol az utolsó magyarlakta ház áll, a Sor pedig értelemszerűen ott kezdődik, ahol az első cigány viskó düledezik. Ilyen egyszerű ez.
Amikor a faluban arról beszélek, hogy megyek a Sorra, vagy hogy onnan jövök, mindenki felkapja a fejét. A legtöbben élénk fejcsóválással és ideges szemöldökrángatással jelzik nemtetszésüket, és szinte senki sem állja meg, hogy vissza ne kérdezzen: a Sorra? Oda ugyan miért? A Sor ugyanis kívül esik a civilizáción. A közgondolkodásban van először a falu, benne házakkal, utcákkal, csinosakkal és rusnyákkal, aztán ott vannak a középületek, úgymint önkormányzat, iskola, templom, miegyéb, sőt a temető is fontos helyszín, és aztán mindennek és mindenkinek a végén ott van a Sor. Ami nagyon leegyszerűsítve egy sor házat jelent, nem többet.
A firtató kérdések mögötti véleményalkotás azt jelzi: aki oda megy, az igenis hagyjon fel minden reménnyel. Mert a Sor az csak Sor. Valami kénytelen-kelletlen. Ahol elfogy a civilizáció, a kultúra és egyáltalán minden, amiért élnie érdemes a jó magyar embernek. (Pedig mennyit vicceltem már az ott lakókkal, amikor csapatostul jöttek az utcán: mi van, skacok, reklám van a Filmpluszon? Ők persze értik, és vigyorogva mondják: igen, reklám van. Lehet, hogy tényleg az van, nem tudhatom.)
A Soron még egy kocsma sincsen, bolt meg végképp, csak jó sok sár, na de az bőven, és balra meg jobbra dülöngélő kicsi kunyhócskák. Ez valóban kevés a reményhez. A túléléshez is alig. Mert a magyar ember legalább néhány feles után már színesben látja a világot, majd kicsattan a reménységtől, de minimum sírva vigad. De ott a Soron csak a viskók, a szemétdombok és a soványka ebek követik egymást, valami nehezen áthatolható és értelmezhető sármasszába ragadva. Valaki azt mondja, tó volt itt valamikor, minek is jöttek ide, egy ilyen mocsaras területre ezek a cigányok. Csak később jutott eszembe a frappáns válasz, talán mert a Belsőfalu, ami a községközpontot jelöli, már foglalt volt.
Meg az is marad jó időre, bár ha az elvándorlás és a kihalás tempóját nézem, nem tudni, ki lesz még itt mondjuk jó húsz év múlva. Akár a Belsőfaluban is. A cigányokat elnézve: ők vélhetően itt lesznek, talán sokkal többen, de legalább ennyien, mint most, mert az ő vándorlásuk egyhangú: szegénytelepről szegénytelepre. Kérdem a vezetőmet: volt-e, akinek sikerült kiverekednie magát ebből a sártengerből, létezik akár egyetlen sikersztori, ami a többieket is bátoríthatja, hogy azért van kiút a Sor sarából? Egyvalakit emlegetnek, de az sem városi nagyúr lett, csak a falu másik végébe költözött, egy kopott kis utcába, ahonnan jószerivel már kihaltak a magyarok. Kis lépés az embernek, nagy lépés a Soron élőnek. A Sor és a Felső utca között egy furcsa nevű kis utca húzódik. A Minekide utca – mert így hívják. Alig pár évtizede népesült be házakkal a faluszéli sáv. Amikor először hallottam a nevét, háromszor is visszakérdeztem: biztosan jól hallok? Egyszerű a történet. Amikor megjelentek itt az első házikók, és ennek nyomán utca létesült, egy arra járó illető sűrű hümmögések között rákérdezett: ugyan már, minek ide utca? Az itt lakók, úgy látszik, értették a viccet, meg hát jobb nevet keresve sem találhattak volna. A Sor neve is foglalt volt már, úgyhogy maradt ez a felelet nélküli kérdés utcanévnek. A lakók teljes komolysággal mondják a lakcímüket, ha erről esik szó: Minekide utca 99-es szám. Ott kint, a falu szélén, ahol azok a házikók dülöngélnek, az egyik jobbra, a másik balra.
A szerző református lelkész, újságíró
