Korrupció, mutyi, lopás, maffia, bűnszervezet, haverok – ezekkel a szavakkal igyekszik leírni az ellenzék a Fidesz és a kormány működését. A többség furkósbotként használja mindezt, de vannak, akik komoly erőfeszítéseket tesznek, hogy a rendszer működését feltárják. A végén viszont mindenki csodálkozik: lám, a népet ez nem hatja meg. Hányszor halljuk, hogy egy normális országban ennek töredéke miatt megbukott volna a kormány?
Meglehet. Csakhogy ez nem feltétlenül normális ország. Vagyis nem olyan, amilyennek sokan a normálist elképzelik. Magyarország nem polgári demokrácia – hiszen hiányzik a legelemibb feltétele: a polgári társadalom. Volt ugyan egy demokratikus kísérlet: a rendszerváltó alkotmány több volt mint filmgyári díszlet, de a nemzet valahogyan nem tette magáévá a gondolatot. Miként a kapitalizmust sem. Annak is csak a formái honosodtak meg a XIX. század végétől, a lényege nem vert gyökeret a magyarok szívében.
De ha nem polgári társadalom, akkor vajon mi? Jobb híján a neofeudalizmus szót tudnám ajánlani, avagy magyarosan az „új hűbéri rendszer” kifejezést. Igaz, ez sem fedi teljesen a valóságot, minthogy a szisztéma nem is új. Magyarország soha nem nőtt ki a feudalizmusból, csak a hűbéri rendszert igazította rendszerint a kor követelményeihez. A 2010-ben hatalomra kerülő Fidesz is ilyen korrekciót hajtott végre legutóbb: megerősítette a szisztémát, amelyben némely szereplők kezdtek elkanászodni, és már-már a sajátjuknak érezték hűbérbirtokukat.
Előre is elnézést kérek a középkorászoktól. Nem feudalizmuselmélettel akarok foglalkozni, még csak az egykor létező hűbéri rendszerekkel sem, a jelen szisztémát próbálom megragadni. Történetileg nem biztos, hogy pontos, amit írok, de jelen helyzetben az tűnik célravezetőnek, ha a tulajdonviszonyok felől közelítjük meg a lényeget. Merthogy amikor Mészáros Lőrinc „megvesz” egy újabb céget, akkor valójában nem polgári értelemben szerez tulajdont. Csak birtokba lép, hűbéresként kezdi gyakorolni a jogait. Bár élvezheti a birtok jövedelmét – hajókázhat az Adrián –, az valójában nem az övé.
Mészáros nem nagyvállalkozó, hanem az ország egyik „zászlósura”. A hozzá hasonló modern bárók egész iparágakat kapnak hűbérbe, miközben kilenced helyett állami és uniós támogatásokat gyűjtenek. Alattuk állnak a modern megyés ispánok, a fideszes választókerületi elnökök, akik saját területükön szintén hűbérúrként viselkednek. Emlékezzünk csak Horváth István egykori szekszárdi polgármesterre, fideszes képviselőre, aki maga döntötte el, ki kaphat trafikot, ki nem. A rendszer alján önkormányzati képviselők, cégvezetők és intézményvezetők sokasága kapar, hogy nekik is jusson valami. Cserébe engedelmesen szolgálnak.
Az összes NER-nemes végső soron csakis a „király”, Orbán Viktor kegyéből, hűsége jutalmaként bírhatja a javakat, és bármikor lecserélhető, ahogy ez időnként meg is történik. Talán maga a király is csereszabatos – hiszen a valódi tulajdonos nem ő, hanem maga a rendszer, ha úgy tetszik, a korona –, de nagy kérdés, hogy rajta kívül más tudná-e ilyen hatékonysággal működtetni a királyságot. Biztos, hogy meg fogják próbálni, de ez még odébb van. Most az a tanulság, hogy érdemes felhagyni az „ezek lopnak” emlegetésével. A biciklit a bolt elől – azt ellopják, ebben a rendszerben azonban valami sokkal súlyosabbat csinálnak.
A hűbérurak a lehető leghosszabb időre bebetonozzák az új arisztokrácia és nemesség pozícióit, amivel egyebek mellett lezárják a társadalmi mobilitás csatornáit. Ez nem csak szociális szempontból gond. Ezek az urak nem hisznek abban, hogy a jognak asztalánál mind egyaránt foglalhatnánk helyet. Vagyis a legelemibb polgári elveket is felrúgják, elvégre nekik előjogaik vannak. És ami a legrosszabb, kizárnak a rendszerből mindenféle teljesítményelvet. Csak a hűség számít, a hozzáértés legalábbis gyanús, és ez már középtávon súlyos működési zavarokat fog okozni.
Persze ez a rendszer is szembenéz számos kihívással. A neofeudalizmust a történelem furcsa fintoraként egy demokratikus jogállam és az EU-tagság díszletei között kell működtetni, ami sok nehézséget okoz a királyi kancellária illetékes tisztségviselőinek. A legnagyobb kockázatot azonban a belső feszültségek jelentik. Előfordulhat ugyanis, hogy egyes szereplők azt hiszik, polgári értelemben vett tulajdonná alakíthatják hűbérbirtokukat. Történt is már ilyen, elég csak a bankár Spéder Zoltán esetére gondolni. Példája jól mutatja azt is, hogy milyen kíméletlen módon torolja meg a rendszer a lázadást. A hűbéri világban ugyanis a bukás sokkal súlyosabb, mint egy polgári demokráciában: nem lehet elintézni azzal, hogy jó, majd négy év múlva újra megpróbáljuk.
