Bár – megismételjük – az etnikai szétválasztás a háború egyetlen kézzelfogható eredménye, világosan látnunk kell, hogy ezzel egyidejűleg különféle közigazgatási, civilizációs, kulturális válaszfalakat húztak az emberek közé. Bosznia-Hercegovina nagy részében a háborús etnikai tisztogatások és az utána következő megtorlások, kitelepítések már az ezredfordulóra sok mindent véglegesítettek. Ebben a rendteremtésben logikus és erkölcsileg igazolható válaszokat felesleges keresnünk. Egy hercegovinai horvát panziós például őszintén elmondta nekem, hogy a háborúban a helyi horvátok először összefogtak a muszlimokkal, és közösen elzavarták a szerbeket, majd a horvátok leszámoltak a muszlimokkal is, így mára egyedül ők maradtak a településen. Hasonló történeteket természetesen szerbekről, muszlimokról is mesélhetnénk.

 A három nemzet tömbösödése erős regionalizmushoz és szuverenizmushoz vezetett, csakhogy ez mindig egylényegű, itt szerb, ott horvát, amott muszlim, és nem érintkezik Bosznia-Hercegovina más részeivel. Mindez az egyes városok, régiók külle­mén, tartalmán is meglátszik. Banja Lukában az ember úgy érzi magát, mintha Szerbiában lenne, a hercegovinai tengerpart aligha különbözik érdemben a horvát tengerparttól, Szarajevóban és a muszlim részeken pedig az oszmán és a jugoszláv múlt emlékei mellett már a modern iszlám világ is megjelenik.

Ezzel együtt a boszniai ember elsősorban „csak” boszniai a Szerbiában, Horvátországban és az iszlám világban élők számára, már csak a felismerhető boszniai nyelvi dialektus, a szokások, a gondolkodásmód miatt is, amit – legyen az bár szerb, horvát vagy muszlim lakosé – Belgrádban, Zágrábban, vagy éppen Szkopjéban vagy Podgoricában elsősorban bosnyákként értékelnek. Ebből az is következik, hogy a Bosznia-Hercegovinában élők azért is marginalizálódnak, mert nemzeti értelemben nincs hátországuk, csakis a nemzetközileg szavatolt belső határokon belül érzik magukat biztonságban, és tisztában vannak azzal, hogy a szarajevói közös képviselet jelképes, a valódi hatalom a külföldi rendezők kezében összpontosul.

Joggal vetődhet fel, hogy Daytonban miért hagyták egyben Bosznia-Hercegovinát? Miért nem adták oda a szerbek lakta részt Szerbiának, a hercegovinai tengerparti sávot Horvátországnak, belső magállamként miért nem rendezték össze a muszlim közösséget? Erre valószínűleg az a válasz, hogy Daytonban egyrészt nem akartak Nagy-Szerbiát teremteni, mert tartottak az orosz jelenléttől, attól, hogy Moszkva további pozíciókat foglalna el a kibővített szerb államban. Hasonló okokból nem látszott célravezetőnek Horvátország bővítése sem, Zágráb egyébként is győztesként fejezte be a háborút, megtartotta területeit, ráadásul nagyrészt kisöpörte a kisebbségeit. Ha pedig Szarajevó központtal létrejön a muszlim Bosznia, akkor – és ez már 1995-ben is látszott – valójában az iszlám fundamentalizmusnak ágyazott volna meg a döntés.

Ezek után könnyű megérteni: elég egy szikra ahhoz, hogy a kártyavár összedőljön. Milorad Dodik ügye jelzésértékű annyiban, hogy a tényleges regionalizmus (ha jobban tetszik, szuverenitásigény) nekifeszült a papíron létező közös állami létnek. Nem arról van szó, hogy Dodik bűnöző, aki fittyet hány a törvényeknek, hanem arról, hogyan lehetne alkalmazni Bosznia-Hercegovina törvényeit, amikor de facto közös képviselet, szuverén néphatalom, kisebbségi jogvédelem, szabadkereskedelem nincs az országban.

Újságíróként sokszor éreztem a helyszínen, hogy mindhárom nemzet meglehetősen sokat tett a másik ellen, lehetetlen igazságot szolgáltatni bárkinek pusztán azért, mert előfeltevésünk vagy ízlésünk odasodor bennünket. Miközben a közös múlt, nyelv, szokások látszólag közelítik egymáshoz Bosznia-Hercegovina lakosait, a kölcsönösen elkövetett bűnök feloldhatatlanok, mert még az egymás elfogadásának módszertanáig sem sikerült eljutnia a három közösségnek. Ilyen módon a boszniai konfliktus utóélete a közel-keleti konfliktussal rokonítható. Időről időre békés vizekre evezhetnek a felek, de a tartós megnyugvás mindössze illúzió, amíg az egyik közösség fennmaradása a másik közösség puszta létének függvénye.

Bosznia-Hercegovina állami és közösségi sorsa vagy nemzedékeken át a bizonytalan mezőben lebeg tovább, vagy új világpolitikai helyzetek mozdítják majd előre a rendezést. Hogy ez utóbbi milyen módszertant, gondolatokat, rendező elveket teremt, s hogy új birodalom tűnik fel, vagy a helyiek szuverenitása bővül, erre jelenleg senki sem tudja a választ. Amit azonban már most is biztosan látunk: a háborús pszichózisból ocsúdás alkalmasint sokkal nehézkesebb, mint azt a külső megfigyelők gondolják.

Ha Bosznia-Hercegovina népei képtelenek feladni az elzárkózást, ha nincsenek közös fórumaik, és nincs munka, haladás, jövő az országban, akkor alacsony intenzitású konfliktusokra kell készülnünk. Márpedig az elemzők pontosan tudják: mindez pusztán belépő az újabb háborúba, amely garantáltan kirobban, amennyiben őrizetlenül maradnak a bajkeverők.