Miután a harci szekerezés akciórádiuszát és a teknősbéka-alakzatban harcolók pajzsainak hozzávetőleges kerületét is érintő hosszú beszélgetést folytattunk az ókori Kelet hadviseléséről szóló kollokvium alkalmából, oktatóm megveregette a vállamat. Azt javasolta, hogy amikor az ehhez hasonló kurzusok véget érnek, és elkezdődik az élet, ajándékozzak el a Biblián és a telefonkönyvön kívül minden más kötetet. Ebben a kettőben megtalálom majd az összes választ, bármilyen természetűek legyenek a kérdéseim.
Az egyikre már nem sokáig számíthatok.
Néhány napja a híres angol telefonkönyv, a Yellow Pages kiadója bejelentette, 2019 elején nyomnak még 23 millió példányt a Sárga Oldalakból, ám aztán átköltöztetik az internetre. A környezettudatosság felől szemlélve üdvözlendő döntést hoztak, amit feltehetően (az előbbitől sem független) üzletpolitikai szempontok is alátámasztanak. Mégis óvakodnék kijelenteni, hogy a telefonkönyvek eltűnésével egyértelműen jobb hely lesz a világ.
A telefonkönyv a XX. század fontos kultusztárgya. Egy időben helye volt minden nappaliban. Az amerikai horrorszerző, Stephen King a napilapok gyászrovataival kombinálva használta. Kedvelt elfoglaltsága volt gyerekkorában, hogy az utóbbiban olvasott neveket kikereste, és kihúzta az előbbiből. Szinkronizálta a valóságot. A telefonkönyv elvégre hosszú évtizedeken át a világban való eligazodást szolgálta. A megismerhetőség lehetőségét ígérte egy egyre széttagoltabb univerzumban, és mind több teret kínált a kilencvenes évek kedvelt népi sportjának, a telefonbetyárkodásnak.
A telefonkönyv a mindenki számára hozzáférhető enciklopédikus tudás egyik utolsó délibábja volt, az emberiség heroikus és eleve halálra ítélt kísérlete a mindenség felmérésére. Az idővel elképesztően hosszúra duzzadó név- és számjegyzék egyenes arányban hízott a XX. század emberére ömlő információmennyiséggel.
Pedig az első nyomtatott budapesti „telefonkönyv” elfért egy A/3-as lapon. 1882-ből való, és hozzávetőleg 300 előfizető neve és titulusa szerepel rajta. Számokat nem tartalmazott még. Akkoriban a számos írót és kabarészerzőt megihlető telefonos-kisasszonyok reszortja volt, hogy összekapcsolják a tárcsázót a hívottal. Így ment ez a századfordulóig, és az utolsó években nem lehetett kis mutatvány, hiszen addigra ötezernél is több előfizetőt tartottak már nyilván a fővárosban.
Kezdetben átalánydíjat fizettek a megrendelők, és bármennyit beszélhettek. Az időalapú szolgáltatást először az interurbán hívásoknál vezették be, és homokórával mérték. A Franklin Társulat Nyomdájában megjelentetett előfizetői névjegyzék szerint 1906-ban már nyilvános távbeszélő-állomások voltak a pályaudvaroknál, de helyi forgalomban lehetett telefonálni a Krisztina körúti Ilona kávéházból és a Frisch-féle papírkereskedésből is. Az Abbázia kávéházat a 22-64-es számon, Gundel Károly állatkerti vendéglőjét a 24-43-ason lehetett hívni, aki pedig Andrássy Gyula gróffal kívánt beszélni, annak a 41-22-est kellett tárcsáznia. A Nyugat szerkesztősége a 174-24-es számon volt elérhető, a Verpeléti úton lakó Karinthy Frigyes pedig a 13-38-as számról tréfálta meg olykor barátját, Kosztolányi Dezsőt.
Aki az Irodalmi Újság főszerkesztőjének, Illés Bélának küldött volna egy Sztálint dicsőítő szöveget 1950 táján, az a 129-649-es számot tárcsázhatta, ha pedig a Lenin körúti Bástya moziban nézett volna meg valaki egy jó termelési eposzt, a 222-426-os számon érdeklődhetett, van-e hely az esti vetítésre. A rendőrséget a 123-456-os számon lehetett elérni, de hát ők úgyis mindenütt ott voltak.
1989-től hétjegyűek lettek a fővárosi telefonszámok, a legtöbb vezetékes előfizetőt pedig 1997-ben regisztrálták. Aztán sorvadni kezdett lassan a biznisz, és most úgy fest, befellegzett neki végleg. A telefonkönyv kimúlását hova jegyzi fel vajon Stephen King?
