Kezdetben átalánydíjat fizettek a megrendelők, és bármennyit beszélhettek. Az időalapú szolgáltatást először az interurbán hívásoknál vezették be, és homokórával mérték. A Franklin Társulat Nyomdájában megjelentetett előfizetői névjegyzék szerint 1906-ban már nyilvános távbeszélő-állomások voltak a pályaudvaroknál, de helyi forgalomban lehetett telefonálni a Krisztina körúti Ilona kávéházból és a Frisch-féle papírkereskedésből is. Az Abbázia kávéházat a 22-64-es számon, Gundel Károly állatkerti vendéglőjét a 24-43-ason lehetett hívni, aki pedig Andrássy Gyula gróffal kívánt beszélni, annak a 41-22-est kellett tárcsáznia. A Nyugat szerkesztősége a 174-24-es számon volt elérhető, a Verpeléti úton lakó Karinthy Frigyes pedig a 13-38-as számról tréfálta meg olykor barátját, Kosztolányi Dezsőt.
Aki az Irodalmi Újság főszerkesztőjének, Illés Bélának küldött volna egy Sztálint dicsőítő szöveget 1950 táján, az a 129-649-es számot tárcsázhatta, ha pedig a Lenin körúti Bástya moziban nézett volna meg valaki egy jó termelési eposzt, a 222-426-os számon érdeklődhetett, van-e hely az esti vetítésre. A rendőrséget a 123-456-os számon lehetett elérni, de hát ők úgyis mindenütt ott voltak.
1989-től hétjegyűek lettek a fővárosi telefonszámok, a legtöbb vezetékes előfizetőt pedig 1997-ben regisztrálták. Aztán sorvadni kezdett lassan a biznisz, és most úgy fest, befellegzett neki végleg. A telefonkönyv kimúlását hova jegyzi fel vajon Stephen King?
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!