A szlovákiai magyarok két, viszonylag könnyen kivitelezhető módon is megszabadulhatnak kisebbségi létüktől, ha tehertételként élik meg. Ha pár kilométerrel délebbre költöznek, egyből a többségi nemzet tagjaivá válnak anélkül, hogy nemzetiséget váltanának. Ha pedig Szlovákiában szlovák nemzetiségűnek vallják magukat, akkor még költözniük sem kell, lakóhelyükön válhatnak az államalkotó nemzet részévé.
Ha a szlovákiai magyarnak nem feltétlenül a kisebbségi létből van elege, hanem a kelet-közép-európai viszonyokból – így például az itteni fizetésekből, a korrupcióból –, és a világ szerencsésebb részein próbál szerencsét, akkor gyakorlatilag ugyanahhoz a rajtvonalhoz áll, mint a szintén kivándorolt szlovákiai szlovákok és magyarországi magyarok, meg persze a más nációkhoz tartozók. Akár előnyt is jelenthet a szlovákiai magyar számára, hogy több nyelvet, kultúrát is ismer.
De mi van azokkal, akik kalandvágyból otthon maradtak, megőrizték nemzetiségüket és lakhelyüket? Nem mindenki éli meg pozitívan ezt a helyzetet. A szlovákiai magyarok egy része ostromlott erődként tekint közösségére (lásd: porlik, mint a szikla). A szlovák–magyar nemzetiségi konfliktusok kiéleződése idején ez a narratíva általánosan elfogadott volt, mi több, a magyarországi közvélemény még mindig ezt ismeri. Jellemző, hogy a szlovákiai magyarokat ma is arról faggatják első körben, hogy tényleg verik-e még őket.
A kisebbségi lét nyilván nem fenékig tejfel, de meg lehet benne találni a lehetőségeket is. Mivel a szlovákiai magyar egyszerre két kultúrával, két társadalommal van kapcsolatban, mindkét nemzet nyelvét bírja, magára vállalhatja a közvetítő szerepet a két ország között. Ez persze csak akkor működik, ha van rá fogadókészség.
