Tudományos ismereteink és a kereszténység tanítása szerint sem tudjuk befolyásolni, hova születünk: melyik országba, milyen nemzethez, nemzetiséghez tartozó családtagok közé, milyen bőrszínnel, hajszínnel, genetikai állománnyal. Hacsak nem hiszünk a lélekvándorlásban – mely szerint múltbéli tetteink befolyásolhatják mindezt. Mindenesetre alig van ember, ha egyáltalán van, aki ne tartozna valamilyen szempontból kisebbséghez. A többség pedig vagy elfogadja ezt a kisebbséget, vagy megtűri, ne adj’ isten üldözi. Van egy adottságunk, ami megváltoztathatatlan, és meg kell tanulnunk együtt élni vele. De van, amin tudunk változtatni, és asszimilálódhatunk is a többséghez, ha nem érezzük jól magunkat kisebbségiként.
A nemzeti identitás nem olyan egyszerű jelenség, ahogy azt a komoly asszimilációs hagyományokkal rendelkező többségi magyar társadalom jelentős része gondolja. A határon túli közösségekben, szórványban létezik többes identitás, ez ténykérdés. Az ilyennel bíró emberek mindkét (vagy akár több) nemzethez tartozónak érezhetik magukat, nem tudva vagy nem akarva dönteni közöttük. Az egy nemzetiséget ismerő népszámlálási ívekben azonban ők nem tudnak megjelenni – bár a nem azonos anyanyelv és nemzetiség, illetve a meg nem vallott nemzetiség árulkodó jelek lehetnek –, ezért kvázi színvallásra kényszerülnek, jelezniük kell, melyik nemzethez tartozásukat tudják előbbre valónak.
A nemzeti identitás meghatározása önbevallásos alapon működik. Ezt azért is fontos leszögezni, mert egyes politikusok maguknak vindikálják a jogot, hogy mások identitásáról nyilatkozzanak. Így tett Kövér László is, a magyar Országgyűlés elnöke, aki Bugár Béláról, a szlovák parlament alelnökéről jelentette ki pár hónapja: nem is magyar, hanem magyarul beszélő szlovák.
Az emberek többsége nem foglalkozik saját nemzetiségével, vagy mert annyira természetes és egyértelmű a számára, vagy mert nem tartja fontosnak ezt a kérdést. Szlovákiában azonban tízévente mégiscsak mindenki megkapja azt a bizonyos népszámlálási ívet, amelyben felteszik ezt a kérdést is. A válaszokban a családi és más életkörülmények is visszatükröződnek, nem csupán egyéni elhatározás eredménye, hogy melyik rubrikába húzzuk be az x-et. Ráadásul az adat nem követhető vissza, nem tudni pontosan, ki milyen nemzetiségűnek vallotta magát, csak a végszámokból következtethetünk növekedésre vagy csökkenésre, a nemzetiségek esetleges asszimilációjára.
A szlovákiai magyarok két, viszonylag könnyen kivitelezhető módon is megszabadulhatnak kisebbségi létüktől, ha tehertételként élik meg. Ha pár kilométerrel délebbre költöznek, egyből a többségi nemzet tagjaivá válnak anélkül, hogy nemzetiséget váltanának. Ha pedig Szlovákiában szlovák nemzetiségűnek vallják magukat, akkor még költözniük sem kell, lakóhelyükön válhatnak az államalkotó nemzet részévé.
Ha a szlovákiai magyarnak nem feltétlenül a kisebbségi létből van elege, hanem a kelet-közép-európai viszonyokból – így például az itteni fizetésekből, a korrupcióból –, és a világ szerencsésebb részein próbál szerencsét, akkor gyakorlatilag ugyanahhoz a rajtvonalhoz áll, mint a szintén kivándorolt szlovákiai szlovákok és magyarországi magyarok, meg persze a más nációkhoz tartozók. Akár előnyt is jelenthet a szlovákiai magyar számára, hogy több nyelvet, kultúrát is ismer.
De mi van azokkal, akik kalandvágyból otthon maradtak, megőrizték nemzetiségüket és lakhelyüket? Nem mindenki éli meg pozitívan ezt a helyzetet. A szlovákiai magyarok egy része ostromlott erődként tekint közösségére (lásd: porlik, mint a szikla). A szlovák–magyar nemzetiségi konfliktusok kiéleződése idején ez a narratíva általánosan elfogadott volt, mi több, a magyarországi közvélemény még mindig ezt ismeri. Jellemző, hogy a szlovákiai magyarokat ma is arról faggatják első körben, hogy tényleg verik-e még őket.
A kisebbségi lét nyilván nem fenékig tejfel, de meg lehet benne találni a lehetőségeket is. Mivel a szlovákiai magyar egyszerre két kultúrával, két társadalommal van kapcsolatban, mindkét nemzet nyelvét bírja, magára vállalhatja a közvetítő szerepet a két ország között. Ez persze csak akkor működik, ha van rá fogadókészség.
A kisebbségek számára további pozitívumot jelenthetnek a szolidaritásból fakadó előnyök és a közösség tagjai közötti bizalom is. Ezzel azonban nem fér meg, ha a közösség tagjait kettős mércével mérik: mondjuk jó magyarokra és rossz magyarokra osztják őket. Mondhatnánk, hogy csak rajtunk múlik, miként éljük meg kisebbségi létünket, de ez nem igaz maradéktalanul. A többség és maga a közeg is jelentősen befolyásolja, hogy jó-e magyarnak lenni Szlovákiában.
A szerző felvidéki magyar újságíró
