A Politico statisztikai összeállítást közöl az internetes gyűlöletbeszéd elterjedéséről. Az adatsor grafikonja azt mutatja be, hogy az egyes uniós tagállamokban a Facebook, a Twitter és a Google+ szolgáltatói milyen arányban kényszerültek letiltani gyűlöletet hirdető posztokat. A listát hazánk vezeti. Messze megelőzve olyan térségbeli országokat – Szlovákia, Románia, Horvátország –, amelyekkel kapcsolatban hajlamosak lennénk azt hinni, hogy nem állnak jobban nálunk toleranciában.
A statisztikát az Európai Bizottság készítette. Aki kíváncsi az eredeti anyagra és metodikájára, az türelmes kereséssel megtalálhatja a bizottsági honlapon. De a Politico olvasói és előfizetői közül kevesen veszik erre a fáradságot. A Politico anyagait Európában és világszerte politikusok, diplomaták, üzletemberek, újságírók, kutatók olvassák. E statisztikából annyit jegyeznek meg, hogy van ilyen adatsor, és azt hazánk vezeti.
Egy hosszabb és mélyebb elemzés feltárná, hogy az internetes gyűlölködés nem az egész magyar népre, hanem csak egy viszonylag szűk rétegre jellemző. Azokra a kommentelőkre, akik egyszerre áldozatai és bűnrészesei a magyar politikát végzetesen megosztó szakadéknak. Ami még fontosabb, a szóbeli erőszakot nálunk sokkal ritkábban követi tettleges, fizikai erőszak, mint például Németországban. De egy grafikon feldolgozásához elég néhány másodperc, az ilyen tanulmányok viszont kevesekhez jutnak el.
A német sajtó nemrég megemlékezett arról, hogy László Petra nevű honfitársunk két éve gáncsolta el a kisgyerekével menekülő szír futballedzőt a magyar–szerb határon. Ezzel a mozdulattal egy időre a legismertebb magyar nő lett a nemzetközi médiában. A népszerű bestselleríró, Paulo Coelho több tíz milliós olvasottságú fórumán az emberi gonoszság jelképének nevezte a magyar operatőrnőt. A Habony-művek persze minősíthetné ezt Soros György cselszövésének, de ők maguk is tudnák, hogy ez egyszerű hazugság. A brazil író talán azt sem tudja, ki az a George Soros, és a rúgásról beszámoló indiai, szingapúri vagy kuvaiti lapok szerkesztői sem éppen a milliárdos rajongói. Aki mélyebben elgondolkodik az eseten, az tisztában van vele, hogy a menekültekkel ennél sokkal borzalmasabb dolgok is történtek a világban. De a mindent elöntő hírfolyamban egy grafikon és egy tíz másodperces klip elmossa az árnyaltabb elemzéseket és értelmezéseket.
A Politico-statisztika és a László Petra-ügy csak a jéghegy csúcsa. A jéghegy maga hazánk egyre negatívabb nemzetközi megjelenése. Az a rendkívül rossz kép, amelyet az Orbán-kormány agresszív kommunikációja alakított ki rólunk. Az amúgy véletlenszerű kishíreket ez a jéghegy emeli ki, löki a felszínre és a médiába.
A negatív tendencia egyre jobban hasonlít Magyarország első világháború előtti megítéléséhez, ami végül Trianonba torkollott. Az 1867-es kiegyezéskor (ugyanúgy, mint az 1989-es rendszerváltozáskor) hazánknak nagyon jó volt a nemzetközi megítélése. A negyvennyolcas forradalom egy bátor nemzet képét jelenítette meg, amin az okosan és békésen végrehajtott kiegyezés csak tovább javított. De a dualisztikus korszak magyar vezetői öntelt és arrogáns fellépésükkel lerombolták ezt a rokonszenves imázst. S amikor az első nyugati kritikák megjelentek, nagyjából ugyanazzal a nagyképűséggel söpörték le azokat, ahogy a mai fideszes politikusok és propagandisták teszik. Akkor is akadtak, akik például Franciaország dekadenciáját, romlottságát emlegették. 1920-ban Versailles mellett aztán rá kellett jönniük, hogy Franciaország – és általában a Nyugat – minden, csak nem dekadens.
Tegyük azonnal hozzá: az utódállamok nemzetiségi politikája semmivel sem volt jobb a magyarnál. De az ő vezetőik mindent elkövettek, hogy kifelé toleráns, a nyugati értékekre nyitott képet mutassanak magukról. Trianon maradandó tragédiája a magyarságnak. A hazai progresszió rosszul tette, hogy ezt sokáig nem ismerte fel. De a trianoni döntésnek megvoltak az okai, és az egyik a Magyarországról a nyugati sajtóban és közvéleményben kialakult, szélsőségesen negatív kép volt. Ennek megváltoztatásához kezdetben talán elegendő lett volna néhány józan reform. Ám a magyar politikai vezetést teljesen lekötötte a betegessé torzult belpolitikai küzdelem, a külföldi kritikusokat pedig súlytalan okoskodóknak ítélték.
Az orbáni arrogancia és a magyar társadalom egy részének sértett nacionalizmusa egymást erősíti. Orbán Viktort láthatóan csak a hatalmon maradása érdekli. Azért erőszakoskodik kifelé, mert úgy látja, hogy ezzel sikert arathat itthon a frusztrált szavazók körében. Minél jobban „bántják” a nyugati politikusok és újságírók, annál inkább az a látszat, hogy bátran kiáll a magyar nemzetért. Arra kevesen gondolnak, hogy többnyire maga kreálja azokat a másodrendű ügyeket, amelyekben aztán keménykedik. A multik Magyarországról kivitt óriási profitját például nem bolygatja, mert tudja, hol az a határ, ameddig elmehet.
Mindezt azért teheti meg, mert sajnos sokan vannak, akik történelmi tragédiák, saját mellőzött életük, hazug mítoszok és gonosz demagógok hatására vevők a nacionalista hangulatkeltésre. Közülük kerülnek ki azok is, akik gyűlölködő kommentjeikkel bepiszkítják a hazai internetes médiát. Rövid távon kevés az esély arra, hogy megértsék: Magyarország nemzeti érdekeit, ha tetszik, a jó magyar nacionalizmust is az szolgálná, ha minél békésebb, rokonszenvesebb képet mutatnánk magunkról a külvilágnak. Mostanában persze nem várható újabb békekonferencia Európában, de érdemes elgondolkodnunk azon, hogy ha ma döntenének a nyugati hatalmak hazánk és szomszédaink vitájában, ki állna mellénk.
A kisebbségi magyar iskolákat ért romániai és ukrajnai fenyegetésre a magyar kormány (és ezúttal az összes párt) helyes választ adott. De azért nehéz volt keserű félmosoly nélkül olvasni, hogy a Fidesz-kormány az Európai Unió és az Európa Tanács segítségét sürgette. Helyesen – csakhogy ők és uszító médiájuk évek óta folyamatosan hangsúlyozza, hogy e két intézménynek semmi joga sincs beavatkozni valamely tagállam belügyeibe. Épp ez a válság jelzi, hogy mekkora szükségünk lehet az ő közbenjárásukra, szolidaritásukra. Ez csak kölcsönösen működik.
Az önsorsrontó folyamat megfordításához nem lenne elég a politikai szándék. A politikusok, a véleményformáló értelmiségiek, a tanárok, a papok és sokan mások közös vállalkozására lenne szükség ahhoz, amit Márai Sándor egykor úgy nevezett: nemzetnevelés. A demagóg a szótól is irtózik, de az igazi demokrata tudja, hogy a demokrácia tanulás és türelem dolga is.
A szerző publicista, volt EP-képviselő
