Trianon is valahogy így kezdődött

A jó magyar nacionalizmust az szolgálná, ha minél békésebb képet mutatnánk magunkról.

A Politico-statisztika és a László Petra-ügy csak a jéghegy csúcsa. A jéghegy maga hazánk egyre negatívabb nemzetközi megjelenése. Az a rendkívül rossz kép, amelyet az Orbán-kormány agresszív kommunikációja alakított ki rólunk. Az amúgy véletlenszerű kishíreket ez a jéghegy emeli ki, löki a felszínre és a médiába.

A negatív tendencia egyre jobban hasonlít Magyarország első világháború előtti megítéléséhez, ami végül Trianonba torkollott. Az 1867-es kiegyezéskor (ugyanúgy, mint az 1989-es rendszerváltozáskor) hazánknak nagyon jó volt a nemzetközi megítélése. A negyvennyolcas forradalom egy bátor nemzet képét jelenítette meg, amin az okosan és békésen végrehajtott kiegyezés csak tovább javított. De a dualisztikus korszak magyar vezetői öntelt és arrogáns fellépésükkel lerombolták ezt a rokonszenves imázst. S amikor az első nyugati kritikák megjelentek, nagyjából ugyanazzal a nagyképűséggel söpörték le azokat, ahogy a mai fideszes politikusok és propagandisták teszik. Akkor is akadtak, akik például Franciaország dekadenciáját, romlottságát emlegették. 1920-ban Versailles mellett aztán rá kellett jönniük, hogy Franciaország – és általában a Nyugat – minden, csak nem dekadens.

Tegyük azonnal hozzá: az utódállamok nemzetiségi politikája semmivel sem volt jobb a magyarnál. De az ő vezetőik mindent elkövettek, hogy kifelé toleráns, a nyugati értékekre nyitott képet mutassanak magukról. Trianon maradandó tragédiája a magyarságnak. A hazai progresszió rosszul tette, hogy ezt sokáig nem ismerte fel. De a trianoni döntésnek megvoltak az okai, és az egyik a Magyarországról a nyugati sajtóban és közvéleményben kialakult, szélsőségesen negatív kép volt. Ennek megváltoztatásához kezdetben talán elegendő lett volna néhány józan reform. Ám a magyar politikai vezetést teljesen lekötötte a betegessé torzult belpolitikai küzdelem, a külföldi kritikusokat pedig súlytalan okoskodóknak ítélték.

Az orbáni arrogancia és a magyar társadalom egy részének sértett nacionalizmusa egymást erősíti. Orbán Viktort láthatóan csak a hatalmon maradása érdekli. Azért erőszakoskodik kifelé, mert úgy látja, hogy ezzel sikert arathat itthon a frusztrált szavazók körében. Minél jobban „bántják” a nyugati politikusok és újságírók, annál inkább az a látszat, hogy bátran kiáll a magyar nemzetért. Arra kevesen gondolnak, hogy többnyire maga kreálja azokat a másodrendű ügyeket, amelyekben aztán keménykedik. A multik Magyarországról kivitt óriási profitját például nem bolygatja, mert tudja, hol az a határ, ameddig elmehet.

Mindezt azért teheti meg, mert sajnos sokan vannak, akik történelmi tragédiák, saját mellőzött életük, hazug mítoszok és gonosz demagógok hatására vevők a nacionalista hangulatkeltésre. Közülük kerülnek ki azok is, akik gyűlölködő kommentjeikkel bepiszkítják a hazai internetes médiát. Rövid távon kevés az esély arra, hogy megértsék: Magyarország nemzeti érdekeit, ha tetszik, a jó magyar nacionalizmust is az szolgálná, ha minél békésebb, rokonszenvesebb képet mutatnánk magunkról a külvilágnak. Mostanában persze nem várható újabb békekonferencia Európában, de érdemes elgondolkodnunk azon, hogy ha ma döntenének a nyugati hatalmak hazánk és szomszédaink vitájában, ki állna mellénk.

A kisebbségi magyar iskolákat ért romániai és ukrajnai fenyegetésre a magyar kormány (és ezúttal az összes párt) helyes választ adott. De azért nehéz volt keserű félmosoly nélkül olvasni, hogy a Fidesz-kormány az Európai Unió és az Európa Tanács segítségét sürgette. Helyesen – csakhogy ők és uszító médiájuk évek óta folyamatosan hangsúlyozza, hogy e két intézménynek semmi joga sincs beavatkozni valamely tagállam belügyeibe. Épp ez a válság jelzi, hogy mekkora szükségünk lehet az ő közbenjárásukra, szolidaritásukra. Ez csak kölcsönösen működik.

Az önsorsrontó folyamat megfordításához nem lenne elég a politikai szándék. A politikusok, a véleményformáló értelmiségiek, a tanárok, a papok és sokan mások közös vállalkozására lenne szükség ahhoz, amit Márai Sándor egykor úgy nevezett: nemzetnevelés. A demagóg a szótól is irtózik, de az igazi demokrata tudja, hogy a demokrácia tanulás és türelem dolga is.

A szerző publicista, volt EP-képviselő