Terjedni szokott az interneten egy szöveg. Évekkel korábban futott körbe először, azóta is felbukkan számtalanszor. A címe: „Hogy kik is az igazi túlélők?” A tartalma pedig annyi, hogy valaki húzott egy önkényes határvonalat, és azt mondta, akik 1980 előtt születtek, azok az igazi túlélők. Mondhatni, a túlélés Bear Gryllsei – aki ugyebár a zene Mozartja a maga területén-műfajában. Merthogy – írja a nosztalgikus hangvételű, a helyesírással kissé hadilábon álló kiáltvány ismeretlen szerzője – nem volt gyerekülés a kocsiban, nem volt mobiltelefon, nem volt sisak a biciklizéshez. Horribile dictu, kint játszottak, az udvaron. Még csak allergiásak sem voltak, mint sok ember manapság. Érdekes!
A mindenit! – horkantam fel én, aki születési évemet tekintve definíció szerint nem lehetek igazi túlélő, akárhányszor ez a szöveg felbukkant. Mostanában is gyakran eszembe jut, amikor bekötöm a fiamat a gyerekülésbe, mobilon rácsörgök a tizenegy éves öcsémre, vagy teljes védőfelszerelésben száguldozó gyerekeket látok biciklin. A szöveg passzív-agresszív üzenete talán olyasmi akart lenni, hogy régen minden rosszabb volt, valamifajta perverz módon mégis jobb. Ehhez a szűk gatyás, állandóan mobilt nyomkodó, elanyátlanodott, androgün, gluténérzékeny generációhoz képest mindenképp. Igazi férfiakat és igazi asszonyokat termelt az a kor – hiszen teher alatt nő a pálma.
Leginkább akkor jutnak eszembe az X generáció önjelölt Robinson Crusoe-jának sorai, amikor rácsattintom a magasban lévő gyerekzárat egy-egy budapesti játszótér kapujára. Bár csak apaságom hajnala óta veszem szemügyre alaposabban a játszóterek stratégiai megoldásait, azt már meg tudom állapítani, hogy a kerítéssel körbevett objektum budapestikum. Győrben egy ilyenről tudok, Szegeden egyet sem találtam néhány hete. A megoldás egyrészről preventív jellegű, nem kószál el a gyerek a nagy felfedezések közepette, ami kényelmes a szülőnek; másrészről védekező karakterű: megóvja éjszakára az EU-konform, gyakran homályos célú játékok állapotát a kóbor kutyáktól, a fedél nélkül tengődőktől és a huligán tinédzserektől. (Önkéntelenül is Julius Caesar és Alesia ostroma jut eszembe a kettős védelmi rendszerrel.)
Ilyenkor arra gondolok, hogy kicsit talán mégis igazi túlélő voltam, ha kényszerítő körülmények hiányában nem is váltam a műfaj Paganinijává. A rábaközi faluban, ahol felnőttem, sosem taposott el a reggel-este menetrendszerűen áthajtott tehéncsorda; nem nyársaltak fel az akkor még egyáltalán nem EU-konform játszóterek vasjátékai; annak ellenére sem tűntem el soha, hogy a játszótereket még nem kerítette el semmi. Mondjuk allergiás is voltam – az vagyok a mai napig –, de sisakot nem hordtam biciklizéskor, és a gyerekülés sem volt elterjedt dolog. Talán nem is volt olyan nagy különbség a hetvenes meg a nyolcvanas-kilencvenes években felcseperedő nemzedékek között.
Mégsem tudom kiverni a fejemből azt az ostoba szöveget, amely legalábbis úgy próbál tenni, mintha negyven-ötven éve egy gyermek életének minden napja legalábbis A Legyek Ura atmoszféráját idézte volna. Főleg ma, amikor az információs forradalom nyomán tényleg szélesebb a szakadék a nemzedékek között, mint valaha. Egy generációkutató nemrég például arról írt cikket, hogy a gyerekek online jelenléte boldogtalanná teszi őket. Ami furcsán rímel ezzel a szöveggel. A legnagyobb probléma, hogy a mobiltelefonok, közösségi médiumok világában a gyerekeknél jóval járatlanabb szülőknek fogalmuk sincs arról, hogy pontosan mi is történik abban a virtuális valóságban.
Hiába: van, amikor már a kerítés, a gyerekülés és a sisak sem elég védelem – ráadásul a mai gyerekeknek is maguknak kell feltalálniuk magukat a világban. Egyszer talán ők is igazi túlélők lesznek.
