Túlélők

Van, amikor már a kerítés, a gyerekülés és a sisak sem elég védelem.

Ilyenkor arra gondolok, hogy kicsit talán mégis igazi túlélő voltam, ha kényszerítő körülmények hiányában nem is váltam a műfaj Paganinijává. A rábaközi faluban, ahol felnőttem, sosem taposott el a reggel-este menetrendszerűen áthajtott tehéncsorda; nem nyársaltak fel az akkor még egyáltalán nem EU-konform játszóterek vasjátékai; annak ellenére sem tűntem el soha, hogy a játszótereket még nem kerítette el semmi. Mondjuk allergiás is voltam – az vagyok a mai napig –, de sisakot nem hordtam biciklizéskor, és a gyerekülés sem volt elterjedt dolog. Talán nem is volt olyan nagy különbség a hetvenes meg a nyolcvanas-kilencvenes években felcseperedő nemzedékek között.

Mégsem tudom kiverni a fejemből azt az ostoba szöveget, amely legalábbis úgy próbál tenni, mintha negyven-ötven éve egy gyermek életének minden napja legalábbis A Legyek Ura atmoszféráját idézte volna. Főleg ma, amikor az információs forradalom nyomán tényleg szélesebb a szakadék a nemzedékek között, mint valaha. Egy generációkutató nemrég például arról írt cikket, hogy a gyerekek online jelenléte boldogtalanná teszi őket. Ami furcsán rímel ezzel a szöveggel. A legnagyobb probléma, hogy a mobiltelefonok, közösségi médiumok világában a gyerekeknél jóval járatlanabb szülőknek fogalmuk sincs arról, hogy pontosan mi is történik abban a virtuális valóságban.

Hiába: van, amikor már a kerítés, a gyerekülés és a sisak sem elég védelem – ráadásul a mai gyerekeknek is maguknak kell feltalálniuk magukat a világban. Egyszer talán ők is igazi túlélők lesznek.