Ezt mondta nemrégiben Békés Márton, a már egyre kevésbé ifjú konzervatívok emblematikus alakja, jelenleg a Terror Háza munkatársa a forradalmi fesztelenség általa elképzelt sajátos dinamikájáról a 888.hu oldalon: „De lehetünk a rend lázadói is. Mondok egy példát. A 444-en, a HVG-n és az Indexen nagyon egyszerre jelent meg egy-egy sárga földbe döngölő kritika a Pappa Pia! című filmről. Nagyon lehúzták. Ebben komoly szerepet játszott a liberális gőg és elitista dölyf, ami nem bírja elviselni, hogy nemcsak Fassbinder-filmeket vagy Tarr Béla hosszú snitteket nézünk, hanem, hogy készül egy pusztán szórakoztató film a Vajna-rezsimben. Azt állítom, hogy ezek a cikkek azok ellen íródtak, akik ezt a filmet megnézik! ( ) Az volt az igazi cél, hogy azokat kell ledorongolni, akik ezt megnézték, mert ők primitívek, hiszen musicalt néznek, adott esetben eljárnak egy plázába vasárnapozni, mert nekik az a kikapcsolódás, hogy osztrák importsört isznak vagy olykor a gyermekeiket elnevezik egy focista után. A liberálisokat ez felháborítja, lenézik az embereket. A néppel van a bajuk, ez a probléma.”
A fenti hőbörgésben tulajdonképpen tömény kvintesszenciáját kapjuk annak a defektes kultúrpolitikai gondolkodásmódnak, ami régóta fogva tartja a kormánypárt körüli holdudvar – hangsúlyozom, nem a jobboldal vagy a konzervatív körök – tagjait. (Most tekintsünk el attól, hogy a Pappa Pia mondanivalójának lényege nagyjából az, hogy a hatalmukkal visszaélő, gengsztertempóban nyomulók ellen a leghatásosabb fegyver az ének meg a tánc – ha ez így lenne a valóságban is, Gulyás Márton vagy a Momentum vezérkara már rég a Gór Nagy Mária Színitanoda padjait koptatná.) Elszomorító látni ugyanis, hogy a valaha lelkesen panelprolizó Fidesz-közeli kultúrfelfogás mára milyen örömmel lakja be a késő kádári, kinyúlt zöld melegítős házmester-esztétika üresen hagyott játékterét. Ahol az szentesíti a teljesítményt, hogy az egyszerű embereknek mi tetszik, és ahol nem szégyen, hanem egyenesen virtus a nyugati minták bénácska lekoppintása – kár, hogy az aczéli kultúrpolitika korszaka minden aljasságával együtt is ennél összetettebb volt.
Ennek a felfogásnak egyébként pikáns színárnyalatot ad, hogy Békés pont arra a Vajna-rendszerre hivatkozik, amely túlzás nélkül a legrokonszenvesebben és leginkább hatékonyan működő parcellája a fideszes kultúrpolitikai térfélnek (egyelőre). Mely rendszer nemcsak Pappa Piákat hagy maga mögött, hanem mondjuk a Testről és lélekrőlt is, a Liza, a rókatündért vagy az 1945-öt.
De mindez még mindig kevésbé elkeserítő, mint az a tátongó hiány, amit ezek a fentebb idézett mondatok a legkevésbé sem képesek elfedni. 2017-re ugyanis túlzás nélkül kijelenthető: az anyagi és intézményi feltételek bőven adottak ahhoz, hogy a sokat emlegetett korábbi – állítólagos – balliberális kultúrfölénnyel és ízlésfelfogással egyet nem értők meggyőző és súlyos munkák sokaságával igazolják korábbi kritikájuk érvényességét. Ám a látkép valahogy nem meggyőző.
Mert bár a Békés által emlegetett nép láthatóan tényleg örül, hogy Vajna szórakoztató zenés filmmel (is) kényezteti, ám nagyon úgy tűnik, hogy mindeközben – főként a magas művészet kies halmain – a kulturális és ideológiai kiegyenlítés nagyot akarása kimerül abban, hogy a kormány egyenlőtlen és elfogult költségvetési koncentrációval eldönti, milyen szervezetek, csoportok maradhatnak hosszú távon életben a kultúra területén. A Magyar Művészeti Akadémia vagy immár a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. és az egyéb hitbizományok révén az utolsó négyzetcentiméterig megvalósulni látszik a kulturális központosítás. Ez a gyakorlat emlékeztethet bennünket, a magyar kulturális élet szereplőit az előszobázás és a kijárás máig felülírhatatlan gyakorlatára rászoktató Kádár-korra, csakhogy Aczél György, az akkori idők Fekete Györgye, joggal kesereghetett élete vége felé egy interjúban a Platón-összesre mutatva azon, hogy ilyen se biztos, hogy lesz a jövőben.
Sajnos az idő őt látszik igazolni, már ha nem tartjuk a felesleges utánközléseket és kétes pedigréjű szerzőket is felsorakoztató Nemzeti Könyvtár-sorozatot, netán a kissé poros koncepciójú Nemzeti Szalonokat időtálló és előremutató kultúrteljesítménynek.
Írhatnám, hogy szavazzunk bizalmat a következő éveknek, amikor a térhódítás után majd bekövetkezik a kulturális konszolidáció annak minden áldásával – az Esterházy- és Nádas-műveket zárójelbe tevő súlyos regényekkel, az Alföldi-féle nemzetis korszakot a feledés homályába utaló virágzó „konzervatív” színházzal. Ám félő, sokkal inkább arra van esély, hogy komolyabb vízió hiányában a jelenlegi helyzet konzerválódik csak. De lehetne rosszabb is. Mondjuk ha Andy Vajna úgy dönt, inkább már csak a plázák népének meg a plebejus örömöknek hódoló egykori konzervatív gondolkodóknak készülnek a filmek.
