Új Aczél-kor

Az utolsó négyzetcentiméterig megvalósulni látszik a kulturális központosítás.

Ennek a felfogásnak egyébként pikáns színárnyalatot ad, hogy Békés pont arra a Vajna-rendszerre hivatkozik, amely túlzás nélkül a legrokonszenvesebben és leginkább hatékonyan működő parcellája a fideszes kultúrpolitikai térfélnek (egyelőre). Mely rendszer nemcsak Pappa Piákat hagy maga mögött, hanem mondjuk a Testről és lélekrőlt is, a Liza, a rókatündért vagy az 1945-öt.

De mindez még mindig kevésbé elkeserítő, mint az a tátongó hiány, amit ezek a fentebb idézett mondatok a legkevésbé sem képesek elfedni. 2017-re ugyanis túlzás nélkül kijelenthető: az anyagi és intézményi feltételek bőven adottak ahhoz, hogy a sokat emlegetett korábbi – állítólagos – balliberális kultúrfölénnyel és ízlésfelfogással egyet nem értők meggyőző és súlyos munkák sokaságával igazolják korábbi kritikájuk érvényességét. Ám a látkép valahogy nem meggyőző.

Mert bár a Békés által emlegetett nép láthatóan tényleg örül, hogy Vajna szórakoztató zenés filmmel (is) kényezteti, ám nagyon úgy tűnik, hogy mindeközben – főként a magas művészet kies halmain – a kulturális és ideológiai kiegyenlítés nagyot akarása kimerül abban, hogy a kormány egyenlőtlen és elfogult költségvetési koncentrációval eldönti, milyen szervezetek, csoportok maradhatnak hosszú távon életben a kultúra területén. A Magyar Művészeti Akadémia vagy immár a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. és az egyéb hitbizományok révén az utolsó négyzetcentiméterig megvalósulni látszik a kulturális központosítás. Ez a gyakorlat emlékeztethet bennünket, a magyar kulturális élet szereplőit az előszobázás és a kijárás máig felülírhatatlan gyakorlatára rászoktató Kádár-korra, csakhogy Aczél György, az akkori idők Fekete Györgye, joggal kesereghetett élete vége felé egy interjúban a Platón-összesre mutatva azon, hogy ilyen se biztos, hogy lesz a jövőben.

Sajnos az idő őt látszik igazolni, már ha nem tartjuk a felesleges utánközléseket és kétes pedigréjű szerzőket is felsorakoztató Nemzeti Könyvtár-sorozatot, netán a kissé poros koncepciójú Nemzeti Szalonokat időtálló és előremutató kultúrteljesítménynek.

Írhatnám, hogy szavazzunk bizalmat a következő éveknek, amikor a térhódítás után majd bekövetkezik a kulturális konszolidáció annak minden áldásával – az Esterházy- és Nádas-műveket zárójelbe tevő súlyos regényekkel, az Alföldi-féle nemzetis korszakot a feledés homályába utaló virágzó „konzervatív” színházzal. Ám félő, sokkal inkább arra van esély, hogy komolyabb vízió hiányában a jelenlegi helyzet konzerválódik csak. De lehetne rosszabb is. Mondjuk ha Andy Vajna úgy dönt, inkább már csak a plázák népének meg a plebejus örömöknek hódoló egykori konzervatív gondolkodóknak készülnek a filmek.