Szavakban leírhatatlan, elmondhatatlan – 18 év után így búcsúzott a válogatottságtól az Instagramon Nagy László. Mi, kézilabdabarátok az ő teljesítményéről mondhatjuk ugyanezt. Leírhatatlan volt például, amikor 11 góllal terhelte meg a németek kapuját az athéni olimpián (30-at lőttünk összesen), a Dél-Korea elleni negyeddöntőben pedig kilenccel. Elmondhatatlan volt látni, amit a 2012-es játékokon Izland ellen, ugyancsak a negyeddöntőben művelt. Hátul a szokásos hármas védő posztján állta útját az északi rohamoknak, elöl pedig feltartóztathatatlan volt. A kétszeri hosszabbítás végén tizenhárom méterről lőtt akkora gólt, hogy Gudmundson kapusnak a mai napig a rémálmaiban jön elő. Végül újfent kilenc találatnál állt meg.
Így lett mindenki Nagylacija, akiért elsősorban a szegedi Tisza Volán utánpótlásedzőinek lehet hálás a magyar kézilabda. Az utolsó pillanatban tudták átcsábítani a kosarasok közül: utánpótlás-válogatottként már csak rá kellett volna bólintania az amerikai ösztöndíjra, s akkor ma nem arról beszélnénk, hogyan lett a világ legjobb kézilabdázója. 16 évesen NB I-es bemutatkozás, 19 évesen barcelonai álomszerződés, végül Bajnokok Ligája-győzelmek. Összetennénk a két kezünket, ha ma végigjárná ezt az utat bármelyik ifjú kézisünk. Koronázatlan királya lett a sportágnak, idehaza egyetlen okból nem kapta meg végül a diadémot. Illetve kettő miatt. Egyrészt a szegediek megóvták volna a szertartást, a városi legenda szerint a helyinek tartott Nagy – egyéves kora óta élt a Tisza partján – ugyanis Barcelonába igazolásakor azt mondta, ha hazajön, egy csapat jöhet szóba, a Szeged. Tudjuk, a legnagyobb rivális Veszprémre esett végül a választás. Mintha Lipcsei Péter az Újpestbe igazolt volna. A másik ok egy máig beforratlan seb, amelyet illendőségből sokáig nem kapargatott senki. A válogatottság lemondása.
2009-ben lezárulni látszott pályafutása a nemzeti csapatban. Különféle ürügyekre hivatkozva – a közvélemény és a kézilabda-szövetség is így tekintett rá – nem akart újra piros-fehér-zöld mezt húzni. Nyílt levelében, amelyben végül kijelentette, nem lesz többé válogatott, megalázóan alacsony napidíjról, a biztosítás hiányáról beszélt, de a zuhanyhíradó szerint az akkori elnök, Sinka László hiába ígért neki fűt-fát, őt ez már nem érdekelte. Érdemes azért eltöprengeni rajta, hogy a többi játékos vajon miért nem emelte fel hozzá hasonlóan a szavát, vagy hirdetett bojkottot, amennyiben valóban olyan égetőek voltak a gondok.
Ha ezután nem érkezik meg a spanyol ajánlat, nem fordul ellene a fél magyar kézitársadalom. De megérkezett. Kivárva az országváltáshoz szükséges három évet, a spanyol állampolgársági esküre készülődött, amikor klubja egyéves szerződéshosszabbítást tett le eléje. Nagy, aki élethossziglani megállapodásban, visszavonulása után elnökségi posztban reménykedett, visszahőkölt. Pedig a katalánok minden 30 év feletti játékos esetében így járnak el, de ő másra számított, és tizenkilencre lapot húzott. Ha a dédelgetett álmok itt már nem válhatnak valóra, irány vissza az anyaföldre! Nem zavarta, hogy korábban egy egész csarnok fütyülte ki Veszprémben Barca-mezben, ahogy a szegediek haragja sem. Ha hiszünk a Barcelona akkori technikai igazgatója szavainak, a világ legjobban fizetett játékosaként tért vissza Magyarországra, s lett elnökségi tag a bakonyiaknál. Innen pedig már csak egy lépés volt a válogatott mez leporolása.
Nagynak becsületére vált, hogy nem világmegváltóként érkezett haza, beállt a sorba, és tette a dolgát ugyanolyan elszántan, mint a szakítás előtt. A szurkolók pedig azután, hogy milliószor elátkozták a nevét, köpönyegforgatónak bélyegezték, lassan visszafogadták a keblükbe, ő pedig gólokkal, blokkokkal, győzelmekkel törlesztette adósságát.
A spanyol kalandra ki emlékszik már, csak a 19-es számú magyar mez gazdája maradt meg. A mi hősünk. A mi Nagylacink.
