A politikai program fogalmáról

A jelenlegi magyar kormányzó párt száz lábbal, stabilan áll a történelemben.

Nem azt állítom, hogy ilyen helyzetben ne lettek volna a programokban víziók. A napjainkban erős belső válságot átélő Magyar Szocialista Párt például azt írta 1989 végi alapító programjában, hogy: 1. a nép pártja; 2. a reformok pártja; 3. a nemzet pártja; végül 4. demokratikus párt, amely „saját belső felépítésében, szervezetében is demokratikus elveket érvényesít: az önszerveződés, az alkotó viták és a platformszabadság elvét, s azt az elvet, hogy a tagság, a mozgalom minden választott szervet ellenőriz”.

A demokrácia, a demokratikus működés, a demokratikus átmenet volt a korai pártprogramok centrumában, majd az 1990-es évek közepétől a demokrácia konszolidálása. Logikus. Ha vége a történelemnek, ha történelmi kérdésekkel többé nem kell foglalkozni, akkor egyetlen feladat marad, és a programoknak erre kell koncentrálniuk: az új rendszert kell minél alaposabban definiálni, a demokrácia fogalmát kell a programokba beilleszteni.

Ezt a korai szakaszt azonban gyorsan erodálta az úgynevezett perszonális politika. Hiába mondta Fukuyama, hogy itt a történelem vége, a választók jelentős része nem igazán tudott mit kezdeni azokkal a fogalmakkal, hogy jogállam, alkotmánybíróság, pluralizmus, állampolgári és emberi jogok, hatalmi ágak – és még sorolhatnánk. Ezek az elvek addig léteztek és addig hatottak, amíg az emberek kézzelfogható módon, élményként fogadhatták be a rendszerváltást. Hogy lehet egy rendszerváltás élmény? Például úgy, hogy felkorbácsolja a nemzeti büszkeséget. A nálunk is jól ismert, világhírű bolgár politikatudós, Ivan Krasztev nem győzi elmagyarázni ezt a nyugatiaknak, akik azt hiszik, a kelet-közép-európai embereknek pusztán a nyugati típusú demokrácia megteremtése jelentette a vonzerőt. Krasztev szinte minden cikkében leírja, hogy ez is – de távolról sem csupán ez. Kelet-Közép-Európa azért váltott rendszert, mert nemzeti függetlenséget remélt tőle. E nélkül a vágy nélkül – mondja Krasztev – egyáltalán nem értjük meg sem azt, hogy miért lett sikeres az átmenet, sem azt, hogy miért vált sikertelenné később.

A 27 évvel ezelőtti időt ráadásul ne úgy képzeljük el, mint a mait. Manapság a nemzetállam valamiféle ördögien anakronisztikus képződmény az európai föderalisták számára. De ha megnézzük, mi volt az uralkodó trend 1990 körül, meghökkenünk. Ekkor még Nyugaton is preferálták a nemzetállamot. A változás fokozatosan következett be, és később. Csak mondom: ez is egy súlyosan elemzendő és megértendő folyamat.

Ahogy az is, hogy a demokrácia elvont értékeiről miért fordult a figyelem egyre inkább a politikusok személyisége felé. A politikusok nélküli programok unalmasak – ez az egyszerű igazság. Ha a programokat nem hordozzák érdekes, tehetséges emberek, a legjobb is írott malaszttá válik. Ahogy az emberek ma nem keresik az interneten a programokat, úgy akkoriban sem keresték sehol. „A történelem vége” korában így fordultak a világon mindenütt a – nem akármilyen – személyiségek felé.

A szakirodalom színész-politikusoknak nevezi azokat a személyiségeket, akik az 1990-es évek második felében léptek színre, és egy csapásra maguk felé fordították az érdeklődést. Olaszországban Berlusconi, Amerikában Clinton, Angliában Blair, Németországban Schröder, Magyarországon Gyurcsány neve fémjelzi ezt a trendet. Megjelenésükkel világossá válik, hogy teljesen mindegy, mi van leírva, a show-t ők viszik el. Hogy egy igazán pikáns részlettel szolgáljak: 2006-ban, a választások előtt az MSZP kiadott egy választási programot. Ennek 38. paragrafusában új alkotmányt (!) ígért az országnak. Az MSZP megnyerte a 2006-os választást, Gyurcsány Ferenc vezetésével azonban az új kormány nem vette elő ezt az ígéretet. Helyette a Fidesz valósította meg 2011-ben, noha 2010-ben még nem ígért új alkotmányt. Ilyen műfaj ez.

Ha arra vagyunk kíváncsiak, mi a helyzet ma, abból indulhatunk ki, hogy megfordult a rendszerváltáskori trend. A történelem ugyanis visszatért. Robert Kagan amerikai történész-politológus 2007-ben írta meg The Return of History (A történelem visszatérése) című könyvét, immár tízéves sztoriról van szó tehát. Persze rajta kívül is sokan írtak már erről; a legtöbben elképedve, sajnálkozva, szörnyülködve. Merthogy a történelmet sokan szörnyűséges és idejétmúlt dolognak tekintik, és a tudatuk legmélyére akarják szorítani. Ennek tipikus példája, hogy egyfelől van az úgynevezett progresszió, a haladó emberek világközössége, amely már rég boldogságos állapotba vezette volna az emberiséget, ha nem lennének a történelem visszahúzó kövületei. Nevezzük ezeket reakciósnak, konzervatívnak, az idők szavával haladni nem tudóknak.

Ez a nézet „a történelem vége” korából jön, amikor tényleg úgy tűnt, hogy mindenki haladó, demokrata, pluralista, liberális és voltaképp – mindenki egyforma. Ehhez a sajátos vízióhoz képest kétségkívül mellbevágó, hogy nem csupán a történelem tért vissza, de a nagyon mély, nagyon komoly, nagyon elválasztó különbségek is. Amelyekről korábban azt hittük, végérvényesen a süllyesztőbe kerültek. Hát nem. De ezen nem őrjöngeni kell, hanem szépen, lassan, szisztematikusan megérteni.

Itt érünk el oda, hogy „a történelem visszatérése” korában átalakul a politikai programok és a víziók természete. Míg „a történelem vége” korában a liberális demokrácia volt a csúcsérték, és csakis az minősült épkézláb pártnak és gondolkodónak, aki ezt a szóösszetételt használta, mára változott a helyzet. A politikai programok nemcsak a jelenre koncentrálnak, hanem a múltra is. Tehát a történelem nem úgy általában tér vissza, de a programok szintjén is. Illetve bizonyos pártok programjaiban. A jelenlegi magyar kormányzó párt, a Fidesz például ilyen. A jelenlegi ellenzék pártjai nem ilyenek.

A jelenlegi ellenzék „történelmen kívüli”. Ő maga sem érti magát, de a közönsége sem érti, miért veszekszik, miért nem egyezik meg végre. Én megfordítanám. Miben is tudna megegyezni szervezeti kérdéseken kívül? Nem véletlen, hogy programkérdések nem vetődnek fel, ahhoz ugyanis „történelmi” lépést kellene tenniük előre: észlelniük kellene, hogy a történelem visszatért. De ők ezt a lépést nem tudják megtenni, és hadakoznak a történelem ellen, hiszen – ahogy mondtam – annak nagy részét rossznak és elutasítandónak tartják. Stratégiájuk ma is ugyanaz, mint 1990 után, egy teljesen más helyzetben: a demokratikus intézményépítés. Nem csoda, ha mondanivalójuk az Orbán-rendszer felszámolására szűkül, hiszen az intézményépítő logika ezt követeli tőlük.

Ezzel az ellenzékkel szemben olyan kormánypártot látunk, amely száz lábbal áll a történelemben. Észleli, hogy megváltozott a trend. Sőt: egész felfutását ennek a trendváltásnak köszönheti. A Fidesz a magyar politikának az az ereje, amely generációs pártból történelmi párttá avanzsált, és szemmel látható, hogy a választók nem csekély részének tetszik ez a változás. Már csak azért is, mert a magyar politika mindig kacérkodott azzal, hogy európai tényező legyen. Orbánék láthatóan szeretnének nagyok, de legalábbis nagyobbak lenni, és ezt felfoghatjuk az 1990 körül torzóban maradt nemzeti büszkeség mai megélésének is. Népszerűségük abból fakad, hogy Kelet-Közép-Európa az átmenetet nemzeti aspirációk megéléseként, és nem pusztán a demokrácia megvalósításaként fogadta be.

Ahhoz tehát, hogy a mostani ellenzék ütőképes legyen valamikor, messze több kell, mint 106 jelölt koordinált elindítása. Át kellene lépni a történelembe. A B verzió az, hogy addig várnak, amíg a történelem ismét véget ér.

A szerző politológus