A szennyes ruha

Valójában nem a Jobbik és a Fidesz, hanem a Fidesz és az MSZP van azonos oldalon.

Bár nem tisztem és nem is szándékom megvédeni a Jobbikot Lendvai Ildikó metaforákban és hasonlatokban gazdag minapi támadásával szemben, szükségét érzem, hogy rámutassak tartalmi hamisságára. A Jobbik múltbéli megnyilvánulásai és a pártban a mai napig fellelhető rasszista, xenofób, szélsőséges kirohanásokra is hajlamos elemek joggal váltanak ki olyan jellegű kételyeket, amilyeneket Lendvai Ildikó megfogalmaz. Akkor is, ha Vona Gábor pártja ma már számos kérdésben a Fidesztől balra áll, és akkor is, ha jóindulattal megelőlegezzük, hogy Vona Gábor tényleg elszántan mossa a ruhát, ami Lendvai Ildikó szerint ennek ellenére ugyanolyan szennyes, mint a Fidesz viselete. De a támadás hamis.

Mert először is pontatlan. Ma, amikor a hazugságok és az „alternatív tények” napjait éljük, a demokrácia iránti elkötelezettségüket hirdetők fokozottan felelősek a pontos, tárgyilagos és tényszerű fogalmazás kultúrájának kitartó műveléséért. A Jobbik nem felelős a Soros-plakátokért, nem igaz, hogy „ugyanúgy brüsszelezik”, és az sem, hogy „Putyinhoz törleszkedik”. Noha a Jobbik még mindig a soraiban tartja a valóban Putyinhoz törleszkedő Kovács Bélát, az orosz elnök ma már nem a Jobbikba, hanem a Fideszbe fekteti erőforrásait. Az sem igaz továbbá, hogy Paks ügyében a Fidesz és a Jobbik egyetért. Nem tudok róla, hogy a Jobbik azt szeretné, „ha majd minden sarkon Horthy-szobor állna”, de arról sem, hogy a párt a szociális segélyezés további csökkentését szorgalmazná.

Lendvai indulatos megfogalmazásai inkább a hazánkban egyre nagyobb teret nyerő uszítás tárgykörébe tartoznak, és nem a higgadt számonkérés nyelvezetének jeleit hordozzák. Igen, van mit számonkérni a Jobbiktól, de nem így, és semmiképp sem úgy, hogy a számonkérés lehetőségét megadó vita napján az MSZP miniszterelnök-jelöltje lemond, majd helyette az MSZP nem küld senkit a tévéstúdióba.

Másodszor: az MSZP ruhája talán tisztább, mint a Jobbiké? Lendvai Ildikó írása azért is elszomorító, mert hét év után a szerző még mindig nem érti, hogy miért bukott meg a pártja. Azt hiszi, hogy a „szolidaritás”, a „demokratikus európai Magyarország” vagy a „szabadságeszme” rendületlen ismételgetése elfedi azt a tényt, hogy az MSZP országlása alatt nagyot nőtt a szegények és leszakadottak száma, hogy devizahiteles családok és ígéretes kisvállalkozások százezrei mentek tönkre – mert a szocialisták a bankok oldalára álltak –, hogy a tőke és a munka részesedése a nemzeti jövedelemből (mint most a Fidesz alatt is) kivétel nélkül minden évben a tőke javára tolódott el. A Gyurcsány, Bajnai Gordon, Lendvai vezette MSZP Simor András jegybankelnök közreműködésével vitt gazdaságpolitikája – a gyurcsányi fiskális és a Simor-féle szadista monetáris politika gyilkos kombinációja – a nemzet kétharmadát az út szélén hagyta.

Mi a nagyobb bűn? „Komcsizni, buzizni, cigányozni, zsidólistázni”, ahogy tette azt a (korábbi) Jobbik, vagy a nemzetgazdaság oly mértékű tönkretétele, amelynek nyomán csak a valutaalap menthette meg az országot az államcsődtől? Lendvai állításával szöges ellentétben nem a Jobbik és a Fidesz, hanem a Fidesz és az MSZP van azonos oldalon – a tőke és az újgazdagok, a korrupció és az állam emlőjén meggazdagodók oldalán. Igaz, hogy a Jobbik sok éven át nemzetünk legcsúnyább görcseiben és legfájdalmasabb sebeiben vájkált, de az a gazdaságpolitika, amely mára a magyarok vásárlóerő-paritáson számított nettó átlagkeresetét a bolgár és a román szint közelébe, a többi 25 EU-tagállam – így a fejlett nyugatiakon kívül Szlovákia, Észtország, Horvátország, Csehország, Szlovénia, Lengyelország, Litvánia és Lettország – alá süllyesztette, nem a Jobbik, hanem az MSZP és a Fidesz dicstelen műve.

Persze ízlés kérdése, de nem hiszem, hogy azoknak, akik hét és fél év után sem hajlandók szembenézni az országlásuk alatt történtekkel, joguk lenne másokat „hullarablónak”, „keselyűnek”, „sakálnak” minősíteni – mintha ezek a komcsizásnál és a cigányozásnál ildomosabbak lennének – azért, mert a korábban rájuk szavazókat meg akarják szólítani. Nem az lenne inkább a „demokratikus, európai Magyarország” mellett – elmondása szerint – elkötelezett Lendvai dolga, hogy egy európai életszínvonalat biztosító gazdaságpolitika kimunkálásán fáradozzon mások ócsárlása helyett? Nem, ő a tetemesen kinyílt bérolló visszazárása helyett ismét a tőke segítségére siet azzal, hogy az efféle kezdeményezést elveti, mert az „mérgező szószban ázik”. Tényleg nem érti ez a politikus, hogy a demokratikus európai Magyarországhoz európai teljesítőképességgel bíró nemzetgazdaságra lenne szükség? És azt sem, hogy az igazi méreg az a társadalmi kettészakadás, kilátástalanság és megalázottság, amely az országban az ezredforduló óta kialakult?

A kételyek persze jogosak. Van még út a Jobbik előtt, mire csúnya múltja mögötte marad. De ahhoz képest, ahol a Jobbik tart, miután bocsánatot kért antiszemita és egyéb szélsőséges politikájáért, hol tart az MSZP – és tegyük hozzá: Gyurcsány Ferenc pártja is –, amely arra sem képes, hogy elhatárolódjon korábbi katasztrofális gazdaságpolitikájától? Hol van ezeknek a kételyeknek, illetve a Jobbik vétkeinek a súlya az MSZP és a Fidesz állam- és nemzetrombolásához képest? Ha nem lehet megbocsátani a Jobbik korábbi antiszemitizmusáért, hogyan lehet megbocsátani több tízezer magyar család kilakoltatásáért? Amikor tehát Lendvai Ildikó ébresztőt kiált, pontosan mire szeretné a pártját ráébreszteni?