Jó két évtizede, amikor besorozandó a katonaság kötelékébe egy bizottsággal találtuk magunkat szemben. Ott előadtam, hogy virágpor-allergiám miatt tüsszögőrohamom szokott lenni, amely ha éppen akkor ér, amikor fegyvert adnak a kezembe, könnyűszerrel szitává lőhetem bajtársaimat. Hogy ez meggyőzőnek bizonyul alkalmatlanságomhoz, még nem tudhattam akkor, amikor előzetesen a pszichológusuk faggatott: mit gondolok a katonaságról. Azt feleltem, azzal akad gondom, ami létrehozta: a bizalmatlansággal. Talán nem sokkal másabb ez, mint amikor egy vitánál a hangerőt véli valaki döntő érvnek. Vagy rögtön pofonokat osztogat. Két ország kapcsolatában gazdasági szempontból a kereskedelem lehet a megfelelő reláció, mely hasonló az előzőhöz. Ha nem vagyok jó kereskedő, üvöltözök és pofozkodom, a másikat hibáztatom. Ha pedig alkalmatlan politikus vagyok, akkor fenyegetőzöm, végső tehetetlenségemben dühödten dobálózok a bombáimmal, mint egy toporzékoló, óriásra nőtt óvodás. Hát igen – nyugtázta a szakember.
A fenti tipológia ma is eleven: az utóbbi Kim Dzsongun személyleírása is lehetne, akit nem kell lebecsülni, okos ember ő a maga módján, hiába őrültözik egymást kölcsönösen Donald Trumppal. Ugyanazon a bolygón élnek, mégis más világban, eltérő történelemfelfogásban, melyek nem egyeztethetők össze. Maradva a párhuzamnál, ha már az amerikai elnökkel érthetetlen módon még mindig nem tárgyaltak, nem kellene egy anya típusú nőnek elbeszélgetnie vele? Húszéves volt, amikor az édesanyját, Ko Jonghit elvesztette. Ugyan már nem gyerekként, de azért épp elég korán. Az ellene hozott megszorító intézkedések is ideilleszthetők: annyit érnek, mint amikor egy gyerek nem kap vacsorát. Nem sokkal rózsásabb Trump és Vlagyimir Putyin egymásra hunyorgó bizalmatlansága sem. Utóbbi a Szovjetunióra emlékezve a méretben látja az erőt. Talán vele is egy nőnek kellene beszélgetnie, aki megmondhatná, hogy az még nem minden. Lásd a magát (Kína mellett) aprónak tartó Japánt, mégis az övé a harmadik legnagyobb GDP a világon. De nem kell ilyen messze mennünk minden párhuzamért. A magyar miniszterelnök is azért tart ki az igaza mellett, mert pontosan tudja, hogy a felé irányuló uniós retorziós fenyegetések gyenge politikai forrásból erednek.
Francis Fukuyama írja Bizalom című könyvében: a „sikeres gazdasági közösségeket minden társadalomban a bizalom fogja össze”. Miért ne lehetne társadalmak között is bizalom? Persze naivitás lenne „a határnélküli bizodalom édes álmában hortyog”-ni – mondja Széchenyi István. Nem mindenkivel könnyű szót érteni: zártabb, alacsonyabb bizalomszintű az úgynevezett családcentrikus társadalom, mint amilyen Olaszország vagy Kína. Erős spontán társas készségével magas bizalomszintű például Németország vagy Japán.
A bizalmat családtag is fölboríthatja. Ilyen konfliktusokra épülnek Shakespeare drámái, ezek is minták ahhoz, hogy „jó intuícióra van szükség”, amely „élménytapasztalatokból ered” – állítja Heller Ágnes. A bizalom erény – ám nem a vak bizalom. Hankiss Ágnes emlékeztet A bizalom anatómiája című könyvében: a Biblia is azzal indít, hogy az első emberpárnak, mérlegelve az információkat, nem kellett volna bíznia a kígyóban. De a csalódottság túllőtt a célon. Az alaptalan bizalom után kész a másik baj, az alaptalan bizalmatlanság. Bízva bízzunk, de azért tartsuk szárazon a puskaport? Át kell látni a szélhámosság-stratégiákat. Ha így születnek a gazdasági-politikai szerződések, optimális eséllyel tartják be azokat a felek.
