Európa és Kína – lehet-e összeütközés?

A kínai gazdasági növekedésre szüksége van a világnak és Nyugat-Európa cégeinek is.

Az is nyilvánvaló, hogy a gazdasági növekedés fenntartását segíti annak a folyamatnak a felgyorsulása, amely már elkezdődött: nevezetesen, hogy a kínai cégek a gyártáson túl egyre inkább foglalkoznak kutatás-fejlesztéssel és innovációval. Ezek segítségével növelni tudják a helyben előállított új hozzáadott értéket. Ezt a stratégiát támasztja alá például az, hogy 2016-ban Kína már a GDP több mint 2 százalékát fordította kutatás-fejlesztésre, amivel lehagyta az EU-t. Emellett a vezető országok közé került a külföldön is bejegyeztetett szabadalmak tekintetében, amelyek között jelentős arányt képviseltek az infokommunikációs és alternatív energiával foglalkozó találmányok.

Érdemes felfigyelni arra a kezdeményező szerepre is, amelyet Kína játszik a BRICS-országok közötti gazdasági együttműködés erősítésében. A BRICS tagjainak – Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika – legutóbbi, szeptember 4-i, Kínában tartott konferenciáján a távol-keleti ország 500 millió jüant (körülbelül 64 millió eurót) ajánlott fel a gazdasági-technikai együttműködés erősítésére. Közben zajlik az úgynevezett „Belt and Road”, vagyis „egy öv, egy út” kínai geopolitikai kezdeményezés, az a nagy eurázsiai együttműködési program, amelyben ha megvalósul, a globális GDP 29 százalékát termelő és a világ lakosságának 63 százalékát kitevő országok vesznek majd részt.

Ezek a kezdeményezések hozzájárulhatnak a kínai áruk EU-ba irányuló exportjának bővüléséhez és általában Kína világgazdasági pozíciójának erősítéséhez. Ezáltal a hazai gazdaság problémáit is könnyebben tudná kezelni az állam. A kezdeményezéseket azonban nehezítheti az Európai Bizottság szeptember 13-i javaslata, amelynek célja az Európába irányuló és nem EU-tagállamokból kezdeményezett külföldi tőkebefektetések központi ellenőrzése. Az Európai Parlament és az Európai Tanács elé terjesztett javaslat szerint az uniónak ellenőrzés alá kellene vonnia az odaérkező úgynevezett „stratégiai beruházásokat”.

A stratégiai beruházás fogalmát nem tisztázza egyértelműen a javaslat, de kivehető belőle, hogy készítői a kínai infrastrukturális beruházásokat is besorolnák a „stratégiai” és ezáltal EU-s szinten ellenőrizendő beruházások közé, éppen úgy, mint az energetikai vagy űrkutatási beruházásokat. Ez érdekessé teszi a német–orosz Északi Áramlat–2 gázüzletet is, amely egy EU-s és egy EU-n kívüli partner komoly energetikai és infrastrukturális, vagyis stratégiai beruházása. Nem lenne jó, ha a rendszer, amennyiben a továbbiakban a parlament és a tanács egyáltalán támogatja, nem általános érvénnyel, hanem az „amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek” elbírálási elv, vagyis a nagyállami üzleti érdekek alapján működne.

Az biztos, hogy a kínai növekedésre szüksége van a világgazdaságnak, ezen belül Nyugat-Európa cégeinek, amelyek nemcsak termékeket, hanem technológiát is szeretnének eladni Kínának. A beruházásokat pedig Kína – további eladósodás nélkül – úgy tudja folytatni, ha nagyobb hozzáadott értéket termelő gazdasági szerkezeten alapul majd a gazdasági növekedése, ami egyben segíti a környezeti problémák megoldását is.

Érthető ezért, hogy az ország elindult a tudásalapú fejlődési modell felé. Ám ennek finanszírozásához szüksége van arra, hogy egyre több terméket és szolgáltatást tudjon eladni a világban és ezen belül Európában is. Ezért is támogatja a szabadkereskedelmi megállapodások megkötését minél több országgal. A gazdasági verseny tehát folytatódni fog. Ha Európa továbbra is az elsősorban a nagy országoknak és azok nagy cégeinek az érdekeit szolgáló centralizációval, föderalizálódással lesz elfoglalva, akkor – gazdasági eredmények tekintetében – egyre inkább az innovációval és tudással versenyezni akaró, a vállalkozószellemet bátorító Kína mögé fog szorulni.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár