Mindenki ismeri a dilemmát, amikor egy félig töltött söröskrigli esetén arról folyik a diskurzus, hogy félig tele van-e vagy félig üres. Hogy kinek van igaza, az nézőpont kérdése. Miért jutott mindez eszembe? A pedagógusok világnapján – október 5-én – előtérbe került, hogy az iskolák tanári szobája vajon félig tele van, vagy félig üres. Kétségtelen: alig több mint egy hónappal a tanévkezdés után az már önmagában probléma, hogy a fenti kérdés – nem a söröskorsós, a tanáros – egyáltalán felvetődik.
Jelenleg 180 település szenved pedagógushiánytól, és van város, ahol 10–30 tanár hiányzik a rendszerből. Egyik-másik iskola bármely szakos tanárt keres. Összeszámolva több mint kétezer szakember nincs ott a katedrákon. Kormányzati körök természetesen a félig tele változatról beszélnek. Rétvári Bence, az oktatásért is felelős Emberi Erőforrások Minisztériumának államtitkára szerint a pedagógushiány nem országos, hanem helyi léptékű jelenség, amelyet egyes tanintézmények helyettesítéssel kezelnek. Dunai Mónika fideszes országgyűlési képviselő arról beszélt, a jövő generációját, a gyermekeket a pedagógusok nevelik-oktatják, ezért kiemelten kell foglalkozni azzal, hogy ne csak erkölcsileg, anyagilag is megbecsüljék őket. Ezt szolgálná egyebek között a pedagógus-életpálya és az ahhoz kapcsolódó béremelések is. Őket hallgatva az az ember érzése, hogy a tanáriban szinte kicsordul a pohárból a sok jóság.
Aki nem rózsaszín szemüvegen keresztül, egy íróasztal mögül szemléli a pedagógusok munkáját, az iskolák mindennapi küzdelmét, az látja a való helyzetet. Elöregedett a szakma, és ha a következő tíz esztendőben valóban nyugdíjba mennek negyvenezren, űr marad utánuk. A pedagógushiány hosszú folyamat eredménye. A kedvezőtlen bérviszonyok mellett a megbecsültség hiánya és a rossz munkakörülmények is közrejátszanak. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a pedagógus-életpályamodell nem vált be. A 2013-ban bevezetett szisztéma rengeteg pluszmunkát, feszültséget, fáradságot hozott, ami nem kedvez az oktatás színvonalának. Lassan a nagy dérrel-dúrral bejelentett bérfejlesztés is megfeneklett: 2015-ben kikerült a törvényből az a biztosíték, hogy a pedagógusbéreket a mindenkori minimálbérhez kötik. Így nehéz a fiatalokat a pályán tartani, holott éppen rájuk hivatkozik Rétvári, amikor arról beszél, hogy sokkal többen jelentkeznek felsőfokú szakképzésekre. Kár, hogy amint végeznek, már távolodnak is a pályától.
Mint fentebb említettem, több mint kétezer állás betöltetlen az ország 180 településén. Ezt jelenleg úgy hidalják át, hogy az iskolák pedagógusai pótolják a hiányzókat. Ha a gyermekeknek kis szerencséjük van, szakszerű helyettesítéssel sikerül haladniuk a tananyagban. Rétvári államtitkár úgy véli, a tanárhiányt az igazgatóknak kell megoldaniuk, mivel korábban is előfordult, hogy egy-egy tanár felmondott. De nem csupán ez a gond. Nem véletlenül emelte ki Galló Istvánné, a Pedagógusok Szakszervezetének elnöke, hogy a pedagógushiányos időszakban nemcsak azt a gyereket éri kár, akinek nincs szaktanára, tanító nénije, logopédusa, hanem azt is, akinek van tanára, ám ő annyira túlterhelt, hogy saját óráit sem tudja olyan minőségben leadni, ahogy kellene.
A tanárhiány pontos mértékéről akkor kaphatnánk valós képet, ha a Klebelsberg Központ tankerületei, valamint a szakképzési centrumok nyilvánosságra hoznák, hogyan alakult a helyettesítési és a túlóraszám. Ezt egyelőre nem osztják meg sem a szakmával, sem a nyilvánossággal. Így ugyanis rá lehet fogni a félig üres tanárira, hogy félig tele van. Akárcsak a söröskrigli.
