Iskolai lövészet és Kádár-nosztalgia

Könnyű kívülről kritizálni, belülről kell változtatni. Lépj be inkább te is a pártba!

Hírlik, a kormány 17,4 milliárd forintot különített el 40 lőtér építésére, de tervezik további 67 kialakítását is. A Hívatlanul nevű oktatási csoport szerint ez minimum 46 milliárdba kerülne. A lőterek egy részét iskolákban alakítanák ki, hogy ott is meghonosítsák a sportlövészetet. A Klebelsberg Központ iskolaigazgatókat is megkeresett a nyáron, hogy a „honvédelmi sportközpontok” számára biztosítsanak 90 négyzetméteres területeket.

Még a Kádár-korszakban minden évben elvittek minket lőni a szakközépiskolai oktatás keretein belül. Más szakközepeseket is vittek, hatalmas tömeg volt mindig a lőtéren. Szerettük. Emlékszem, egy alkalommal egy veréb a céltáblák között akart megpihenni. Sortűz zúdult rá, de szerencsére egy golyó sem találta el. Jó csíny volt – a tanárok viszont nem nevettek, inkább kiosztottak néhány fülest.

Akkoriban a vehemensebb tanárok a szakközépben sem átallottak ehhez az eszközhöz nyúlni. Megszokott dolog volt. A szülők is csak akkor tiltakoztak, ha valamelyik tanár szadista módon túlzásba vitte a fegyelmezést. Egyébként nem a pofonok száma döntötte el, hogy egy tanár népszerű volt-e, vagy közutálatnak örvendett. A legnépszerűbbek is pofozkodtak, és nem ettől volt tekintélyük. A leggyűlöltebbek is ezt tették, és nem emiatt utálták őket. Utáltak olyat is, aki soha nem ütött meg senkit, de szerettek-tiszteltek is olyat, aki nem verekedett, mert vagy szelíd volt, vagy méltóságán alulinak találta. A diákok pedig soha nem vetemedtek volna arra, hogy visszaadják a tanári pofont.

A fülesek és a lövészet felkészítették a diákokat a kötelező sorkatonaságra. A bevonulást mindenki meg akarta úszni, ám csak keveseknek sikerült. Igaz, nem volt olyan elviselhetetlen a katonaság, legalábbis nem mindenkinek. Voltak csókosok, más néven nagykabátosok, akik „nagykabátja”, azaz rokona, nagybácsija, nagynénije, valakije elintézte, hogy jó helyre kerüljön. A proli és parasztgyerekek meg a cigányok mentek Marcaliba, Kalocsára, Lentibe, Ercsibe, Nagyatádra, más vidám helyekre, ahol nemcsak permanens szívatás folyt, hazajárni se volt onnan egyszerű. A csókos, budai úri gyerekek és a káderfiúk akár naponta is kimehettek az otthonukhoz közeli laktanyából. Már akkor, ha nem egyetemi előfelvételisként kerültek a szemét helyek egyikére. Igaz, ebben az esetben csak egy évet kellett lehúzniuk.

Akkoriban a romát még cigánynak nevezték, a meleget homoszexuálisnak. Nálunk a roma volt inkább a megbélyegző. Bár ez a szó is, hogy „megbélyegző”, ismeretlen volt. Amikor azt hallottuk, hogy „melegek”, kifejezetten a buzihoz vagy a köcsöghöz hasonló pejoratív kifejezésként értelmeztük. Komlós mondta talán a Mikroszkóp Színpadon, amikor jöttek az első hírek a nyugati melegek jogairól, és mindenki szörnyülködött, hogy jaj, fiúk, rendben, tegyétek, csak ne legyen kötelező! Ezt a poént mások is elsütötték.

Akkoriban a fiúk még rendszeresen a lányok után fütyültek az utcán, ők pedig általában jó néven vették ezt. Aki után nem fütyültek a fiúk, nem számított jó csajnak. A csajok miatt – meg úgy egyébként is – a presszókban és a diszkókban mindig elcsattant pár pofon. A verekedés a kultúra szerves részét alkotta. De a rendőrnek is volt tekintélye. Bement a kocsmába, és csönd lett. Előfordult, hogy szellemeskedett: aki nem idén barnult le, az mehet kifelé. Ezen a kocsma népe jót röhögött. A pofonokat úgy osztogatta, mint apánk otthon. Meg a tanár az iskolában.

Akkoriban a cigány osztálytársaim a hátsó padban ültek az általánosban. Volt olyan film is, hogy Utolsó padban, ami egy cigány kislány beilleszkedési nehézségeiről szólt. Akkoriban a cigánybűnözés kifejezést félhivatalosan használták. Én a Szabó László vezette Kékfény adásaiban találkoztam vele először.

Akkoriban még mindenkinek kellett dolgozni. Aki nem tette, pontosabban nem volt munkahelye, az káemkás volt, közveszélyes munkakerülő. Őt nemcsak lecsukhatták, közmegvetésnek is örvendett. A rendszerváltáskor, amikor rátört az országra a tömeges munkanélküliség, a munkahely becsületében szocializálódott nép azon része, amely szerencsésebb volt, mert a munkahelyét nem privatizálták – vagy nem úgy, hogy mindenkit kilöktek az utcára –, azt mondta: nincs olyan, hogy munkanélküli. Csak munkakerülő van. Aki nem akar dolgozni, nehogy már segélyezze az állam, kényszeríteni kell őt a munkára.

Akkoriban a munka fontos retorikai elem volt a propagandában is. Amikor kitört a lengyelországi válság, mert a lengyelek megunták az államszocializmust, és ezért először Gdanskban, majd az ország egész területén általános sztrájkokat szerveztek, nálunk az a mondás járta, hogy menjenek inkább dógozni. Ahelyett, hogy sztrájkolgatnak. És mi tartjuk el őket, azért van túlóra. A lengyeleket kigúnyoló, uszító viccek többségét a BM-ben gyártották, de terjedtek vidáman a lakosság körében, melynek nagy része osztotta a kormány hivatalos álláspontját. Mint szinte mindenben. Amikor kitört az iráni forradalom, sokan beszélték iskolában, boltban, fodrásznál, hogy az amerikaiak végre megkapták. Hogy ez egy vallási fundamentalista forradalom volt, nem számított. Sose felejtem el azt sem, ahogy egy fiatal titkárnő apámmal vitatkozott: a szovjetek azért vannak nálunk, hogy megvédjenek minket az amerikaiaktól.

Akkoriban még volt igazi tömeges érdeklődés a sport iránt. A foci különösen nagy társadalomszervező erővel bírt. Mivel közélet nem volt, ezért azt a pályákon, illetve a lelátókon élte ki a nép, noha a hetvenes évek végétől a magyar foci egyre pocsékabb lett, Végh Antal meg is írta bestsellerét, a botránykönyv Miért beteg a magyar futball?-t, amit sehol nem lehetett megvenni. Elkapkodták, vagy pult alól árulták.

Akkoriban a társadalom többsége nagyon jól elvolt, és senki nem szerette a hőzöngőket. Kádárt viszont mindenki szerette. Addig jó nekünk, míg Kádár él – tartotta a mondás. Voltak morgolódó öregek, akiktől annak idején elvették a földjüket, de saját fiuk intette le őket, hogy ugyan, fater, rossz világ volt az, most meg milyen jó, ne beszéljen hülyeségeket. Voltak városi értelmiségiek, akik kicsit ellenzékieskedtek. Nekik a barátaik, kollégáik mondták, hogy könnyű kívülről kritizálni, belülről kell változtatni, lépj be inkább te is a pártba! A gyárakban is akadt egy-két hőzöngő, de hamar megkapták, hogy nem a zsömle kicsi, hanem a pofád nagy, nem kell ugrálni. A szamizdat és a demokratikus ellenzék ismeretlen volt a lakosság nagy része számára. Apám úgy hallott róluk először, hogy a gyárban egy politikai gyűlésen mondták: Nyugatról pénzelt, idegen érdekeket kiszolgáló zavarkeltők. Szó volt róluk a Szabad Európában is, de az emberek többsége inkább a szórakoztató műsorokat hallgatta, főleg a Délutáni randevút. Az esti órákban nehezebb volt hallgatni az adást, mert zavarták állami pénzből, egy váltakozva erősödő zúgó hang hallatszott a 19, 21, 31, 41 és 49 méteres rövidhullámon.

Akkoriban nem volt szabad sajtó és világnézetileg semleges oktatás, de nem volt emberfia, aki ezt követelni merészelte volna. Viszont a középiskolában volt a világnézetünk alapjai című tárgy. Általánosban a hittanosokat eltűrték, néha cikizték. Egyes tanárok is. Az egyikük mindig kinyitotta az ajtót hittanóra után, hogy „kiszellőztesse a szellemeket”. De a papok többsége jól megvolt a rendszerrel. Főleg a főpapok, akiket az állami ünnepeken kitüntettek. Mint máshol, itt is voltak besúgók. Paskai bíborosról is ez derült ki. 1984-ben jelent meg Lékai bíborosról egy portrékötet, aminek már a címe sokatmondó volt: „A megnyesett fa kizöldül”.

Hírlik, a kormány jövőre hazafias tornaórákat is tervez, ahol küzdősportokkal ismerkednének a diákok. Ott tanulhatnának fegyverhasználatot is. A Kádár-korszakban bizony örültünk volna ennek. Illetve én speciel kevéssé, mert bár bandáztam az utcabeliekkel és az osztálytársakkal, alapjában véve puhány voltam, és könyvmoly. De alig tudtam volna más srácot elképzelni, aki ne lelkesedett volna ezekért.

A szerző bölcsész