Mit mond nekünk a katalán történet?

A Jobbik képviselője szerint az Európát lázban tartó függetlenségi mozgalmak mögött nem nemzeti érzelem áll.

Katalónia el nem ismert referendumon szavazott függetlenségéről. Most önálló államiságának lehetőségein gondolkodik, miközben a spanyol állam mindent megtesz egységének fenntartásáért. A precedensen felbuzdulva azonban Olaszország északi tartományai is az elszakadáson törik a fejüket. De mit jelent ez nekünk, magyaroknak?

Európa újra mozgásban van – nyugtázhatjuk sok szempontból örömmel az elmúlt hetek eseményeit. Egyre több alternatíva kerül be a politikai fősodorba a sokáig szinte egyeduralkodó, föderális Európai Uniót célzó elképzelések mellett. A brexit és a migrációs válság nyomán évtizedek óta lezártnak látszó viták újultak ki kontinensünkön. Közösség, identitás, az európai értékekhez való viszony – ezek azok a kérdések, amelyek ma a közbeszédet uralják. A történelmi szétszakítottsága jelentette kihívást a mai napig mérsékelni képtelen magyar nemzet tagjaként bizony gyakran pozitív példaként tűnhet fel számunkra más népek határozott fellépése. Ha ők tudnak közösségben gondolkodni, nekünk is sikerülhet, vélhetnénk. Sokszor nem is tévedhetnénk nagyobbat.

A nyugat-európai gondolkodást meghatározó liberalizmus máig ott munkál sok teljes szuverenitást követelő terület függetlenségi mozgalma mögött. Míg ugyanis sokan azt várták, hogy a közösségek szerepének erősödése Európa dicsőbb korszakaihoz vezethet vissza bennünket, szomorúan kell látnunk most, hogy a közösségek önrendelkezésének elve gyakran éppen olyan baloldali, sőt anarchista elvek mentén jelenik meg, amelyek felbomlasztották az Európát egykor naggyá tevő államokat. Köztük Magyarországot is.

Az Európát ma lázban tartó függetlenségi mozgalmak mögött nem valamiféle nemzeti érzelem, hanem egyes politikai érdekkörök számítása és jó adag populizmus áll. Az eddig példaértékű autonómiát élvező, majd szeparatista törekvésekkel előállt Katalónia iskolapéldája ennek.

Trianon óta a mindenkori magyar politika nem tudott tartós sikereket elérni a határainkon kívülre került nemzetrészek helyzetének javítása terén. Bár diplomáciánk egyik leghangsúlyosabb kérdése az elszakított területeken élő magyarság jogainak védelme, a helyes út mintha folyamatosan ködbe veszne. A magyar politika megosztottsága a nemzetpolitikára is rányomta bélyegét. Mint annyi más téren, itt is egy bal- és egy jobboldali felfogás jelent meg, amelyek ellentéte és ciklikus váltakozása minden stratégiai tervezést lehetetlenné tett.

Míg a baloldal sohasem tudta meghaladni az internacionalizmus gondolatát, és a határon túli magyarság kérdésére egy magától – vagy a „történelmi progresszió” által – megoldódó problémaként tekintett, addig a nemzeti oldal a görcsös tagadás állapotában ragadt. Képtelenül elfogadni, hogy a magyarság új helyzetbe került, és a megoldás elérésének alapja a reális helyzetértékelés. Az a jobboldal, amely Trianon előtt nem vett tudomást az államiságunkat fenyegető tényezőkről, később sem akart szembesülni a nehézségekkel, ehelyett saját álmaiba menekült.

Ami mindkét megközelítésben közös: a realitás teljes hiánya, a csodavárás, valamint a valósággal való szembesülést követő keserű csalódás. Sem az internacionalizmus, sem az európai integráció nem pótolhatta azt, amit maga a magyarság elmulasztott megtenni. Nem segített a nemzeti oldal teljes rugalmatlansága sem. A baloldaliak az adott lehetőségekkel sem éltek, a jobboldaliak pedig irreális elképzeléseik miatt tévesztették el a célt. Ugyanaz az eredmény: csalódottság és demoralizálódás. A folyamatosan fogyatkozó határon túli magyarság pedig eközben megoldhatatlan nyűggé vált kormányaink számára. Ilyen légkörben nem csoda, hogy nemzetpolitikánk kudarcok sorozatává vált, és még a kisebbségek diszkriminációjára fölöttébb érzékeny Európai Unióban sem volt képes diplomáciailag sikerre vinni az olyan égbekiáltóan diszkriminatív szabályozások elleni fellépést, mint a szomszédságunkban alkalmazott Benes-dekrétumok, a nyelvtörvények, az állampolgársági törvények. Avagy a legújabb ukrán oktatási törvény. A nemzetközi közösség érdeklődését egyik ügy sem keltette fel, amiért kizárólag diplomáciánk felelős. Érzik mindezt a határon túli magyarok is. Egy részük betagozódott a sehová sem vezető eszmepolitikai álmodozásba, nagyobb részük viszont elfordult a gyengülő anyaországtól.

Ideje volna tehát annak, hogy a magyar nemzetpolitika a vágyvezérelt gondolkodás talajáról elmozdulva életszerű és teljesíthető célokat tűzzön maga elé, és a nemzetközi jog alapján védhető és képviselhető cselekvési terveket dolgozzon ki a határokon túl élő magyarság jogainak védelmére, így megnyerve ügyünknek a nemzetközi közvéleményt. Ám a jelenlegi katalán helyzetre adott reakciók azt mutatják: a magyar közbeszéd nem tudott átlépni saját árnyékán. Míg a hivatalos magyar diplomácia hűvös-lakonikus nyilatkozatban spanyol belügynek minősítette a katalán népszavazást, addig az internetet elborították a házilag gyártott érvelések a katalánok függetlensége mellett. Ebben egyfajta hungarikumként egymásra talált az eseményekben csupán a spanyol rendőrség brutalitását, emberijog-sértéseket látó liberális, a balra tolódott katalán szeparatista törekvésekkel ideológiai alapon rokonszenvező szélsőbaloldali és az irredentizmus eszméjét dédelgető, a katalán szeparatizmusban precedenst kereső nemzeti tábor. Megkerülhetetlen, hogy a jelenlegi helyzetben a magyar külpolitika is újraértékelje helyzetünket, és levonja a tanulságokat.

Hazánk jelenlegi lehetőségei szerint az egyetlen járható út a tömbmagyarság számára a területi, a szórvány számára a kulturális autonómia kivívása. Bár kevesebb, mint a függetlenség, csak az autonómia képviselhető és indokolható a nemzetközi jog alapján. Elsődleges célunk, a magyarság megmaradása, identitásának, nyelvének, jelképeinek megőrzése garantálható ily módon. A jól működő területi autonómia keretei által nyújtott lehetőségek szinte korlátlanok. Egy ilyen rendszerben az egy tömbben élő magyarságnak saját kormánya, helyi parlamentje, közigazgatása, adópolitikája, akár rendőrsége is lehetne. Ez a rendszer nem példátlan az EU-ban: Dél-Tirol így működik, és ilyen Katalónia is.

Ám a cél eléréséhez Budapestnek és a helyi közösségeknek együtt kell működniük. A mindenkori magyar kormányok sajnos a legkevésbé sem tudták a határon túliakat partnerként kezelni. Hol magukra hagyták őket, hol teljes kontrollt akartak fölöttük alkalmazni, politikai és gazdasági klientúraépítésre, olcsó szavazatszerzésre használva fel politikai közösségeiket. Ez a folyamat 2010 óta különösen felerősödött.

Katalónia esete alighanem precedensértékű lesz. Kérdés, hogy pozitív vagy negatív értelemben.

A középkor óta a Spanyol Királyság részét képező Katalóniában az első autonomista törekvések a XX. században jelentek meg, erősen összekapcsolódva a monarchiát ellenző baloldali követelésekkel. A polgárháború idején Katalónia a kommunizmus gondolatával kacérkodó köztársasági baloldal erőssége volt. Nem csoda, hogy a baloldali diktatúra és a szeparatizmus a spanyol fejekben hosszú időkre összekapcsolódott. Az sem, hogy a polgárháború után Franco konzervatív rendszere korlátozta a katalán tartomány jogait. Bár a Franco-rendszer 1975-ben véget ért, és Katalónia újfent széles körű autonómiát kapott, a baloldal ismét megerősödött.

Katalónia teljes autonómiát kapott a decentralizált spanyol államon belül, saját parlamenttel, közigazgatási, oktatási, egészségügyi rendszerrel, rendőri erővel. Spanyolország egyik leggazdagabb, de egyben legeladósodottabb tartományává vált. Ugyanakkor a hitelminősítők által csak a spekulatív kategóriába sorolt tartomány növekvő adósságait jórészt Madrid vállalta át. Miért volt akkor szükség a jól működő rendszert felrúgó függetlenségi népszavazásra?

Leginkább némely, a katalán kisebbségi kormányt kívülről támogató és zsaroló szélsőbaloldali, anarchista politikai erők céljai miatt. Ugyanis semmi sem szól Katalónia függetlensége mellett. Gazdasági sikereit a térség Madrid segítségével, spanyol vállalatokkal, az Európai Unió keretein belül érte el. A függetlenedés után Katalóniának egyedül kellene megállnia a lábán, önálló területi védelemmel, igazságügyi, adó- és jogrendszerrel, amit eddig Madrid biztosított számára.

A katalán vezetés illúziókba ringatta választóit, felelőtlenül, azt sugallva, hogy a független Katalónia az EU része marad, és életképes állam lesz. A referendummal felrúgta a jól működő rendszert, azzal fenyegetve Katalóniát, hogy megszerzett jogait elveszíti, ami óriási kockázatokat rejt magában. Magyarként aligha mehetünk el amellett, hogy a kiválás Spanyolországnak ugyanazt jelentené, amit Trianon a Magyar Királyságnak. Politikailag veszélyes üzenet volna arra nézve, hogy kellően agresszív magatartással a többség akarata ellenére is végig lehet vinni egy szeparatista törekvést. Nem kérdés, hogy most, amikor Európát a migránsválság fenyegeti, mekkora veszélyt jelent a kontinens destabilizálása és az emberek hergelése jól hangzó, ám átgondolatlan szlogenekkel. Az sem kérdés, milyen hatása lesz bármilyen önrendelkezési törekvésre, ha a katalán függetlenedés bukással zárul. Nyilvánvaló, hogy a félresikerült függetlenedési kísérlet azoknak a vezető szlovák, ukrán vagy éppen román soviniszta politikusoknak a malmára hajtja a vizet, akik a magyar autonómiatörekvések és a szeparatizmus közé egyenlőségjelet tesznek.

A nemzetközi jog kimondja az önrendelkezés elvét, de ugyanígy védi az állami szuverenitást is. Nem csoda, hogy valamennyi európai kormány Madrid mellé állt, ami fontos jelzés arra nézve, mi az uralkodó nézet Európában a szeparatista törekvéseket illetően. Ezzel szemben az autonómia mellett még mindig számos pozitív példa sorolható fel. Míg az előbbi cél jelenleg nem megvalósítható, az utóbbi igen.

Nekünk, magyaroknak nem arra az útra kell lépnünk, amit a katalánok választottak, hanem reális, megvalósítható célokat kell magunk elé kitűznünk; ezek elérése sikerélményt adhat az elvándorlás és asszimiláció által fenyegetett határon túli magyarságnak. Ilyen cél tehát az autonómia elve, amit a magyar közösségek esetében a leghatározottabban követnünk kell. Ez az az európai, XXI. századi megoldás, amelyen egy nemzeti érdekérvényesítést célul kitűző diplomáciának dolgoznia kell.