A XVI. századi Anglia legégetőbb problémája új önképének kialakítása volt. VIII. Henrik erőszakos válása miatt elszigetelte országát a keresztény világtól. Ő és Erzsébet lánya – a későbbi anglikán királynő – irigykedve tekintett Hispániára, és sűrűn használták ellene a rágalmazó propagandát.
Michael Hesemann a Sötét alakok – Mítoszok, legendák és hazugságok a katolikus egyház történetében című könyvében példák garmadával bizonyítja, hogy célzott hamisításokkal, álhírekkel vérszomjas és kapzsi elnyomóknak tüntették fel az ellenfelet, vagyis a spanyolokat. A félrevezető kampány célja a nagyhatalom lejáratása, a brit rablóportyák legitimálása és Erzsébet riválisának, Stuart Máriának a kirekesztése volt. A lejáratott katolikus főhatalom pedig jól jött nemcsak a protestánsoknak, hanem a háborús ellenfeleknek, Angliának és Hollandiának is. Az Ibériai-félszigeten neve is van a spanyolellenes propagandának: leyenda negra, azaz fekete legenda. Pedig Spanyolország jelentős kultúrnemzet, és mint kiderült: történelme semmivel sem kegyetlenebb másokénál. A fekete legenda azonban tovább él, nyomait, toposzait a tankönyvekben is megtalálni. Sőt, az utóbbi évtizedek publikációinak tanúsága szerint új áldozata a katolikus egyház.
Hasonló propagandát láttunk Charlottesville kapcsán is. Mint ismeretes, a demokrata, azaz balliberális városvezetés Lee tábornok szobrát támadta a múlt önkényes átírása jegyében. A Kárpát-medencei magyar napilapokban (hogy a „világlapokról” ne is beszéljünk) jó ismertető- és elemzőcikkek születtek, de a lényeg valahogy mindig elsikkadt: a fő felelősség a három ember haláláért a döntést kicsikaróké. Ők tudhatták, hogy mit váltanak ki, és politikai céljuk volt vele. Ismét előcsalogatni a fehér ember feltételezett szunnyadó rasszizmusát, és arra kényszeríteni Donald Trump elnököt – akinek megválasztásába nem képesek belenyugodni –, hogy határolódjon el volt szavazóitól. Nem mentegetni kívánom a szoborvédők oldalán megjelent szélsőségeseket, de az igazi szélsőség, az indítótáp a szobor eltüntetését meghozó döntés volt, és ezért a tetteseknek felelniük kellene a bíróság előtt, ha már úgy alakult, hogy a nyugati világban az emberi jogi diktátumok erősebbek, mint az autonóm állami, nemzeti politika.
A világlapok közül a Le Figaro nem mindig fúj egy követ a balliberális logokráciával. Viszont washingtoni tudósítója ekkor versenyre kelt Trump elnök és a szoborvédők ócsárlásában. Rasszista erőszak: politikai vihar a Fehér Házban, illetve Trump Amerikája rasszista csapdában – ilyen címeket olvashatott a nagyérdemű, akinek ajánlott, hogy csak a sorok közét olvassa, ha nem kíván a globális média által sugallt torz kép hatása alá kerülni. Igaz: mellékesen az is ott szerepelt, hogy az antirasszista ellentüntetők „néha agresszívak”.
A hangadó világlapokba belenézve még meglepőbb volt, hogy Lee tábornokról (1807–1870) nem esett bővebben szó. Abból a kevésből többnyire az derült ki, hogy gyűlöletes rasszista és a rabszolgaság támogatója volt. Még a Wikipédia szócikke is mást mond erről. Lee tábornok a Texasért vívott háborúban többször kitüntette magát, noha nem helyeselte azt. Úgy gondolta, a két ország békésen is elintézhette volna vitáit. Mindkét tábor szerette volna megnyerni magának. Ellenezte a déliek elszakadási szándékát, felszabadította rabszolgáit, az északiak érveinek jó részét magáénak vallotta. A szülőföld hívószava – amelyre a szobordöntögetőknek nincs fülük – azonban erősebbnek bizonyult.
Lee kiváló hadvezéri képességei ellenére sem tudta megakadályozni az északiak győzelmét. 1865. április 9-én letette a fegyvert. Az általa kikötött fegyverletételi egyezmény azonban magában foglalta, hogy hadseregének minden katonája mentes marad a felelősségre vonástól, ha tartózkodik a törvények megszegésétől. A déliek becsületét megmentette. Azután mindent megtett a kiegyezésért, és újra felesküdött az alkotmányra. Miután egyetemi elnökké választották, kizáratta a rasszista megnyilvánulásokért felelős diákokat.
Ennek ellenére a bosszúért lihegő északi hangadók elvitatták a győztes Grant és tábornokai jogát a kegyelemosztásra. Ezt egyedül az elnök tehette meg. Andrew Johnson ezért kegyelmi kérvények benyújtását követelte a Konföderáció vezetőitől. Lee kegyelemért folyamodott, de külön benyújtott kérvényének két példányát soha nem iktatták egybe, így „adminisztratív okokból” egyik sem számított érvényesnek. Az Egyesült Államok történetének egyik legnagyobb hadvezére 1975-ben Gerald Ford elnöktől kapta vissza – post mortem – állampolgári jogait, kegyelmet pedig Jimmy Cartertől kapott. Maholnap a „haladárok” szerint e két elnök is rasszistának minősül.
Nézz vissza haraggal!
Lee tábornok szobráról úgy értekeztek a világlapok, hogy a személyről alig árultak el valamit.
A szerző politológus
