Oroszország helye Európában

Történelmileg és kulturálisan több közünk van egymáshoz, mint Moszkvának Rijádhoz.

Júliusban kínai hadihajók jelentek meg a Szentpétervár előtti vizeken. A hajdani szovjet–kínai fegyveres összecsapások idején egy ilyen hír mennyei boldogsággal töltötte volna el Henry Kissingert, az amerikai hidegháborús stratégia nagymesterét. Ő tette a hetvenes években az amerikai geopolitika sarkkövévé, hogy az USA-nak minden eszközzel távol kell tartania egymástól a Szovjetuniót és Kínát. A stratégia évtizedeken át működött, és az amerikai világuralom egyik fő biztosítéka volt. Az amerikai–kínai kapcsolatok annak ellenére virágoztak, hogy Peking Moszkvánál is kevésbé tartotta tiszteletben a demokratikus szabadságjogokat. Eközben Oroszország a szovjet birodalmi létből előbb anarchiába fulladt, majd a lassú konszolidáció során elsősorban nyugati kapcsolatait igyekezett rendezni. Kevés sikerrel, mert a russzofóbia mélyen beleivódott az „atlantista” gondolkodásba.

Donald Trump az első amerikai elnök, aki megpróbálta megcserélni a Kissinger-féle felállást: távolodni Kínától, közeledni Oroszországhoz. Üzletemberként úgy ítélte meg, hogy Kína óriási gazdasági károkat okoz az Egyesült Államoknak, míg az orosz gazdaság jelentéktelen az amerikaihoz képest. El is kezdte fenyegetni Kínát, de közben saját hátországa fellázadt ellene, és republikánus–demokrata összefogással a korábbinál is ellenségesebben viselkedtek Oroszországgal. Így elmaradt a szerepcsere – viszont Oroszország és Kína közeledni kezdett egymáshoz. Vlagyimir Putyin orosz és Hszi Csin-ping kínai elnök fokozatosan kiépítette Kissinger legnyomasztóbb rémálmát: az orosz–kínai szövetséget.

Így történhetett, hogy idén az orosz flotta napján a kínai hadihajók nem ellenségként, hanem barátként, egy közös tengeri hadgyakorlat alkalmából jelentek meg a kronstadti öbölben. Két hónappal később, szeptember végén aztán még komolyabb orosz–kínai hadgyakorlatra került sor a Dél-kínai-tengeren. Célja az orosz katonai szóvivő szerint „a két hadsereg közti partnerség és gyakorlati együttműködés megerősítése” volt, és nem mellesleg egyszerre jelzett Észak-Koreának és az Egyesült Államoknak. Phenjannak azt, hogy Amerikát piszkálhatja kicsit, de a Moszkva és Peking által megszabott határt nem lépheti át. Washingtonnak azt, hogy a formálódó orosz–kínai tengely nélkül – pláne annak ellenében – semmit sem tehet Észak-Koreával.

Egy-két éve a magyar liberális médiát is elöntötték az Oroszország gazdasági és politikai elszigetelődéséről szóló anyagok. A „,mértéktartónak” nevezett gazdasági lapok szerkesztői ma már aligha lehetnek büszkék az olyan szalagcímeikre, mint hogy „Oroszország a szakadék szélén” vagy „A csőd szélén Oroszország”. Moszkva külpolitikailag nemhogy nem szigetelődött el, de lassan zarándokhelye lesz mindenkinek, aki csalódott a nyugati politikában. Kína mellett India is nagy tételben vásárol orosz fegyvert és nukleáris technológiát. Törökország és Izrael huzamosabb ideje Putyin elnök kedvenc partnere, de Irán, Venezuela, Egyiptom és sok más, az összevissza vagdalkozó Washington célkeresztjébe került állam is keresi Oroszország barátságát, szövetségét. Míg a Nyugat általában bukni hagyja haszontalanná vált szövetségeseit, Moszkva megvédte Aszad elnököt és rendszerét, amit sokan tudnak értékelni a Közel-Keleten.

A Kreml legnagyobb húzása mostanában mégis Szalmán szaúdi király moszkvai látogatása volt. Évtizedeken át nem volt az oroszoknak nagyobb ellensége és az Egyesült Államoknak hűbb barátja az arab világban, mint az ókonzervatív Szaúd-Arábia. A most ezerfős kísérettel Moszkvába látogató és ott a szaúdi–orosz barátságról beszélő király mindenki másnál egyértelműbben igazolta, hogy Oroszország visszanyerte nagyhatalmi státusát. A látogatás kapcsán a szakértők azt is kiszámolták, hogy a két ország olajkitermelése összehangolásával máris negyvenmilliárd dollárnyi extrajövedelmet könyvelhetett el. Ez elég stabil alap a további együttműködésre. A látogatás kapcsán az egyik szaúdi diplomata azt a véleményét (óhaját?) is kifejezte, hogy az USA és az EU hamarosan eltörli az Oroszország elleni szankciókat. Bizarr lenne, ha kiderülne, hogy Washingtonban a szaúdi olajmonarchiának erre is nagyobb befolyása van, mint az európai kormányoknak.

Rosszul olvassa ezt a cikket, aki részemről bármiféle triumfálást hall ki belőle. Az Európai Unió elkötelezett híveként gondolom úgy, hogy Európának nagy szüksége lenne a partnerségre és az egészséges együttműködésre Oroszországgal. Történelmileg és kulturálisan több közünk van egymáshoz, mint Moszkvának Rijádhoz vagy akár Damaszkuszhoz. Az EU jelenleg láthatóan nem szigetelte el Oroszországot, hanem köréje gyűjtött mindenkit, aki szintén csalódott Brüsszelben. Az oroszellenes szankciók sokkal többet ártanak az uniós tagállamoknak, mint Oroszországnak. Ukrajna egyoldalú és feltétlen támogatása láthatóan nem az ukrán demokratákat, hanem az ottani soviniszta politikusokat erősíti. Mindeközben a függés az orosz gáztól nem csökkent, mert ehhez nem Putyin-ellenes beszédekre, hanem a megújuló energia fejlesztésére és takarékosságra lenne szükség. Akik elismerték Koszovó véres elszakadását Szerbiától, azoknak kevés erkölcsi joguk van a Krím Oroszországhoz való (vissza)csatolása ellen tiltakozni.

Az Európai Unió gazdasági potenciálja sokszorosa az oroszénak, a NATO is sokkal erősebb. Félni már csak ezért sem kell Moszkvától. Az orosz közvélemény és a politikai elit értelmesebb része ma is tiszteli Európát, élő, eleven kapcsolatot szeretne fenntartani velünk. Amikor már egy amerikai republikánus szenátor is arról beszél, hogy Trump elnök felelőtlensége a harmadik világháborút is kirobbanthatja, Putyin és Oroszország kiszámíthatósága különösképp felértékelődik. Rég volt ekkora szükségünk legalább az oroszok józanságára.

Nem helyes, ha az orbáni Magyarország az Európai Unió ellenében erőlteti a külön utas oroszbarátságot. Ez a nagyon különböző súlycsoportok miatt is komolytalan. De fölöttébb kívánatos lenne, ha a magyar kormány (és csatornáin keresztül a felelős ellenzék is) a hasonlóképp gondolkodó uniós tagállamokkal együtt a jelenlegi oroszellenes kurzus megváltoztatására szorítaná az EU vezetőit.

Európa és Oroszország partnersége mindkét felet erősebbé, a világot pedig biztonságosabbá tenné. Oroszország Európa része, és egyben a felívelőben levő ázsiai térség egyik legfontosabb szereplője. Ha már a szaúdi király is rájött erre, akkor végre az európai politikusok is megérthetnék.

A szerző publicista, volt EP-képviselő