Drámai! Történelmi! Efféle hangzatos jelzőkkel kommentálja a világsajtó a német választást. Valóban történtek kimondottan érdekes, az eddig igen unalmas belpolitikai élet felpezsdülését hozó változások. Mindenekelőtt az, hogy a nagy pártok kárára az eddiginél szegmentáltabb lett a politikai paletta. A harmadik legnagyobb erőként bejutott a Bundestagba a jobboldali-populista Alternatíva Németországnak (AfD). Nyolc százalékot vesztettek a négy évvel ezelőtti eredményükhöz képest az Angela Merkel mögött álló uniópártok, míg a nagykoalíció másik lábát képező szociáldemokraták minden korábbinál rosszabb eredményt értek el, így a további erodálódást elkerülendő ellenzékben képzelik el a közeljövőt. A CDU–CSU számára így az eddig csak tartományi szinten kipróbált Jamaica-koalíció marad, amelyben négy párt szempontjait kell összefésülni.
Megannyi újdonság – de a drámai, sőt a történelmi jelzők erősen túlzók. Nem történt más, mint hogy Németországot is elérték az európai trendek. Akárcsak Hollandiában, Ausztriában vagy Franciaországban, itt is visszaestek a hagyományos nagy pártok, és – a sort folytatva – Nagy-Britanniához, Olaszországhoz, Svédországhoz, Magyarországhoz, Lengyelországhoz vagy éppen az Egyesült Államokhoz hasonlóan megerősödött a jobboldali nacionalizmussal vegyes populizmus. A sötét, XX. századi múlt, a véget nem érő vezeklés miatt ez Németországban furcsa, és az alapvetően liberális sajtó már a vészharangokat kongatja, ám kívülről nézve csak annyit mondhatunk, hogy üdv a klubban, az európai fősodorban.
Vegyük a szélsőségektől sem mentes jobboldali populizmus áttörését. Mielőtt azonban az AfD-t sokakhoz hasonlóan lenáciznánk, emlékeztessünk arra, hogy az általuk megütött hang immár nemcsak Magyarországon, de a demokrácia bölcsőjének tartott Amerikában is mindennapos. Ez nem szép, de tudni kell, hogy az AfD csak – Orbán Viktorhoz, Beppe Grillóhoz vagy Donald Trumphoz hasonlóan – a polgároknak a globalizáció negatív hatásaival és a bevándorlással szemben felerősödött félelmeire épít. Az eurókritikával indult, majd a migránsválsággal igazi lendületet kapott párt képében ráadásul a radikálishullám minden szélsőséges kilengés ellenére is amúgy németesen, az európai átlagnál puhábban érte el Berlint. A kiábrándultság errefelé inkább a pluralizmus kiteljesedését hozta. Ha már itt tartunk, érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy közben a már sokszor eltemetett liberális világnézetet képviselő szabad demokraták 10 százalék feletti eredménnyel tértek vissza a Bundestagba. Ez akkor is érdekes, ha a piacpárti FDP migránsügyben nem riadt vissza az AfD-ére rímelő szólamoktól.
Vagy nevezzük ezt inkább realizmusnak? Igen: mert a szociális igazságosság mellett a belbiztonság volt a kampány slágertémája. A Bild felmérése szerint a terrorizmus megfékezését és a bűnözés visszaszorítását a megkérdezettek 69-69 százaléka tartotta fontos kérdésnek. Egy népszavazás esetén ma a németek 48 százalék szavazna a bevándorlás szigorítása mellett, 46 ellene, miközben menekülteket 90 százalék továbbra is befogadna. Mindez Magyarországról nézve furcsa lehet, ám német viszonylatban ez a korábbi nyitottság érezhető csökkenését mutatja, különösen a gazdasági okokból érkezők tekintetében. A trenddel minden pártnak számolnia kell, ám hogy az egytémás AfD-nek még lehetnek gondjai, azt jelzi, hogy a bevándorlás korlátozását csak a németek 29 százaléka tartja kiemelten fontos kérdésnek. Bajba is kerülhet tehát az AfD, ha a következő kormány csendben tovább zárja a kapukat.
Népszerű ezekben a napokban Merkel pirruszi győzelméről beszélni. A CDU–CSU 33 százaléka 1949 óta tényleg a második legrosszabb eredmény, ám az egyértelműen csökkenő trendből, a 35 százalék körüli átlagból valójában a négy évvel ezelőtti 41,5 százalék lóg ki. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Merkel 12 évi kormányzás után tart itt, akkor nem is rossz az a 33 százalék. Érdemes ráadásul az eredményt onnan is nézni, hogy két éve a kancellár hatalmasat hibázott migránsvonalon, és onnan hozta vissza megrendült népszerűségét. Ne felejtsük el, hogy az év elején Martin Schulz SPD-je majdnem beérte az uniópártokat – és akkor még nem beszéltünk arról, hogy miként szerepeltek a hagyományos nagy pártok mondjuk Franciaországban.
Minden viszonylagos tehát. Angela Merkel elsősorban a gazdaság elismerésre méltó teljesítményének köszönhetően úgy vághat neki utolsó ciklusának, hogy bár kapott egy figyelmeztetést, nem akarták elzavarni. Az új leosztás közben megnehezíti a dolgát, ugyanakkor kreativitásra is sarkallja, ami – magunk között szólva – rá is fér a legendáját építeni szándékozó kancellárra. Aki az európai realitásokkal otthon is szembesülve többé nem nézhet le kollégáira a kivételezettek morális magasságából.
