Elvtársak, nincs mentség, ne is keressetek. A választóközönség roppant módon unja már, hogy mindig másban találjátok meg a kudarcaitok okát. A választóközönség nem hülye, látja, hogy a Jobbik, amely ugyanazon a pályán játszik, mint ti, s amelynek gyakran már csak a hátát látjátok, a semmiből, az általatok 1990-ben megszerzett erőforrások töredékével gazdálkodva jött létre és vált megkerülhetetlen politikai tényezővé, az egyenlőtlen médiapiaci körülményektől magát mit sem zavartatva, sőt az általatok és barátaitok által fújt orkánszerű médiaellenszél ellenében. Ahogy fő mumusotok, a Fidesz is hátrányban volt ebben a tekintetben az első kormányzása előtt és után. És csodák csodája, őket ez nem gátolta meg abban, hogy politikai üzeneteiket eljuttassák a választókhoz. Persze nekik voltak üzeneteik. Lehet ezeket bírálni, az azonban kétségtelen, mondanivalójuk nem csupán annyi volt, hogy tessék engem választani, mert mindenki más fasiszta. És mindenki lop.
Ez nem működik. Loptatok ti is, de amit kivettetek a közösből, az kézen-közön eltűnt, míg ellenfeleitek visszaforgatták a pártba, módszeresen építkeztek, megteremtve azokat az eszközöket és intézményeket, amelyek hiánya miatt ti csak siránkozni szoktatok. Ezt a gyermekeink, a fiatalok, akik támogatását oly igen szeretnétek megszerezni, lúzerségnek hívják, és kevés dolog taszítja jobban őket, mint a folytonos önfelmentő siránkozás. Ez egy sikerorientált generáció, az eredményt nézik, és nagyon kevéssé vevők a panaszkodásra, a kudarc megmagyarázására.
A siker, és ezt folytonos vádaskodásaitok csak hangsúlyosabbá teszik, a másik oldalé. Amely egy fél pártszékház árából olyan gazdasági birodalmat tudott létrehozni, amelynek zászlóshajója már a kilencvenes években, a ti kormányzásotok idején is képes volt Margit híd felújítás-nagyságrendű programokat megnyerni és végrehajtani. Amelyik létrehozott egy médiabirodalmat, nem pedig lassan felélte azt, amit 1990 után a közösből trükkösen kikanyarított. Amely kormányon nem egyszerűen a nagy tőkeerejű multik kiszolgálásával hagyta korrumpálni magát, megszerzendő a politikai betevőt, hanem az addig a multik kizárólagos vadászterületének számító gigantikus közberuházások terén pályára segített egy csomó magyar nagyvállalkozást.
Tehetős vállalkozók a magánszférában szerzett vagyonukból áldoztak akár százmilliókat a polgári sajtó létrehozására; középosztálybeliek, sőt rosszul fizetett értelmiségiek ezrei adományoztak a politikai közösség infrastruktúrájának felépítésére és működtetésére. És tudjátok, miért? Mert hittek abban az üzenetben, amit felerősíteni segítettek. A ti milliárdosaitok ellenben, akik pedig nagyobbrészt csak kapcsolati tőkéjüket váltották pénztőkére, nem hittek semmiben, és még annyi nagyvonalúság, kockázatvállalási hajlandóság sem volt bennük, hogy befektessenek a politikátokba. Mondjuk lehet, hogy igazuk is volt, és ismerve benneteket költség-haszon elemzés után döntöttek így. Talán nem látták bennetek az eladható politikai terméket. Más ambícióik meg – haza, haladás, ilyesmi – nem voltak.
A hozzátok állítólag közel álló politikai brókerek sem vélték felfedezni bennetek a győztes csapatot. Ehhez pedig valóban érthettek. Szemben veletek, akikből hiányzott a minimális fegyelmezettség és céltudatosság. Pedig volt rá negyed évszázadotok – nagyobb részében még a mások kárán – megtanulni, hogy a magyar választóközönség bünteti a veszekedős pártokat. Büntette az MDF-et, a kisgazdákat, a kereszténydemokratákat, majd végül az SZDSZ-t is, amiért képtelenek voltak közös stratégiában megegyezni, és azt egységesen képviselni. Büntette őket gyenge kudarctűrésük miatt, amiért az első rosszabb közvélemény-kutatási adatok láttán egymás torkának estek, megfúrták választott vezetőiket, összevissza ordibáltak a nyilvánosságban.
Nektek ezen a téren is óriási előnyötök volt mindenki mással szemben. No nem a fegyelmezettség terén, hanem az előző rendszerből megörökölt politikai és szervezeti tőke okán. Nektek a bizalom feléléséhez más pártoknál többet kellett dolgoznotok, mert sokkal többen és mélyebben kötelezték el magukat mellettetek, de a kitartó marakodás lassan meghozta gyümölcsét. Nevezhetitek ezt demokratikus politikai kultúrának, próbálhatjátok démonizálni a riválisok katonai fegyelemre épülő működésmódját, az eredmény mégiscsak az, hogy az ellenfelek egységes, akcióképes szervezet képét mutatják, nálatok meg azt sem lehet tudni, hogy egy kampányidőszak alatt hány kormányfőjelöltet fogtok elfogyasztani.
A sikeres politizálás receptje nem bonyolult, de néhány dolog nélkülözhetetlen hozzá. Tömegek életérzéseire rezonáló, gondjaik megoldására utat mutató, de legalább reményt fakasztó üzenetek. Az ígéretek valóra váltását valószínűsítő hitelesség. Az üzenet átadására képes, belső szolidaritással bíró közösség. És rengeteg aprómunka. Ma csak ezek hiányoznak feltűnő módon belőletek. Pedig nem volt ez mindig így. Voltak formátumos politikusaitok, akik őszintén hittek a társadalmi szolidaritásban, akik e hite akcióképes közösséget volt képes maga köré vonzani, ahol ezrek vállalták akár ingyen is a mozgalmi munkát. Ahol egyáltalán élt még a mozgalom. Aztán kiderült, hogy egy Nagy Sándor lehet ugyan nálatok ellenzéki frakcióvezető, de gazdasági miniszter soha. Hogy Kovács Pálnak szociális miniszterként választania kell a bársonyszék és a meggyőződése között. Hogy Kiss Péternek, a baloldali tömörülés, Szili Katalinnak, a nemzeti szárny vezetőjének orrhosszal, de törvényszerűen le kellett maradnia a miniszterelnöki, illetve a köztársasági elnöki posztért folyó versenyben.
Kiderült, hogy hatalomközeli szituációban e „baloldali” párt minden jelentős baloldali politikusa áttörhetetlen üvegfalba ütközik. S emiatt negyedszázados története során az MSZP Pozsgay Imrétől Szili Katalinig egy komplett, karakteres baloldali pártelnökségre való politikusi csapatot kényszerített külső vagy belső száműzetésbe. Az őket elüldöző hatalomtechnikusok a jól végzett munka öröme mellett csak arról feledkeztek meg, hogy minden egyes szalámiszelettel egy jókora darabot amputáltak le a párt eszmei, hitelességi, közösségi és akcióképességi tőkéjéből is. Egyre fogyott a társadalom számára perspektívát kínáló gondolat, az egyenlőségpárti politika szándékának hihetősége, alapszervezetek tömege szívódott fel a semmiben, így hát nincs is, aki a párt zsugorodó maradékát a választókerületekben győzelemre vihetné. Az egy szál Gőgös Zoltán, bár igyekszik, talán mégsem képes az egész országot felszántani.
Botka László az utolsó utáni esélyt kínálta a megállásra a lejtőn. Csapatában felbukkant a baloldali politika néhány olyan utolsó mohikánja, mint Andor László és Pogátsa Zoltán, akikkel ha győzni nem is – ezt a mai erőviszonyok mellett csak gyengeelméjűek és betegesen elfogultak hihetik –, de az újjáépítést megkezdeni jó eséllyel lehetett volna. Ha ezt a munkát 2014-ben elkezditek, akkor persze már előbbre járhatnátok. Akkor nem éreznétek késztetést, hogy listavezető-jelölteteken fél év után négy év eredményeit kérjétek számon. De ezzel a csapattal legalább középtávon még így is felépülhetett volna az egyre több jobboldali elemző által is kívánatosnak tartott reális politikai alternatíva. Andor és Pogátsa komoly szellemi teljesítménnyel hitelességet szerzett, köztiszteletben álló, sőt a másik oldal által is respektált személyiségek, ami az egyre nehezebben viselhető szellemi polgárháború enyhülésének ígéretét is hordozza. Hordozta. Eddig. Innen szép veszíteni.
De nem mindegy, mekkorát, és nem mindegy, hogy az újjáépülés igyekezetében vagy a megsemmisülés felé vezető lejtőn csúszkálva. Reakcióitok az utóbbit vetítik előre. Botka kinyírása után vezetőitek mintha immár szabadnak éreznék magukat a párt szekerét Gyurcsányé mögé kötni. Holott most, hogy a győzelmi kényszer(képzet) immár eloszlott, lehetne félévesnél tágasabb időhorizontú stratégiáról is gondolkodni. Ha most az amúgy reménytelen összefogósdi jegyében Botkával együtt a baloldali fordulatot is kukába dobjátok, hitelességetek utolsó morzsáit zabáljátok fel. Egy politikai analfabéta számára is világossá válik, hogy álságos propaganda volt az egész kisemberpárti szöveg. Ha viszont kitartotok a formálódó program mellett, ahogy Hegyi Gyula bölcsen szorgalmazza, nemcsak a jövő esélye marad meg, de még a vereség is lehet a várhatónál kisebb. Főként ha visszahívjátok azokat, akik éppen baloldali elkötelezettségük miatt szorultak perifériára vagy a politikai senki földjére. Sokan közülük meghaltak már, de egy Földes, Antalóczy, Géczy, Jánosi, Galló, Wéber vagy Sipos újbóli feltűnése lehetne a fordulat őszinteségének fokmérője. Már ha a fordulat szándéka őszinte.
A szerző újságíró
