Könnyen és könnyelműen osztják a magyar közéletben a hazaáruló, nemzetáruló jelzőket, fel sem fogva a vád súlyosságát. Minél inkább a politikai spektrum szélére sodródik valaki, annál gyakrabban tesz így. A jobboldaliaktól elsősorban a velük nem egy világnézetet vallók szokták megkapni ezeket a címkéket, de táboron belül sem menekülhet, aki kritikát fogalmaz meg. A legradikálisabb jobboldali csoportok egymást is kollaborálással, árulással szokták vádolni, felvillantva a Júdea Népe Front és Júdeai Népfront közötti nézeteltéréseket a Brian élete című filmből. Azt hihetnénk, az efféle ellentétek a humoristák agyszüleményei. Pedig nem.
A „nemzetáruló”-t (Volksverräter) választotta 2016 legcsúnyább német szavának a Darmstadti Egyetem nyelvészekből és újságírókból álló független bizottsága, mivel a diktatúrák, többek között a nácik örökségének tartják. A jobboldali haza- és nemzetárulózók megdöbbentő magabiztossággal hirdetik, hogy egyedül ők ismerik, mi több, képviselik a haza, a nemzet érdekeit. Ha elfogadjuk ezt az alaptézist, a folytatás már logikus: aki nem a köreikbe tartozik, az a nemzet érdekeivel ellentétesen cselekszik. A tekintélyelvűség még tovább egyszerűsíti a gondolatot: aki a hazát, a nemzetet képviselő személyiségeket kritikával illeti, szintén ellenségnek számít. Nem fér bele az sem, ha egy nyilvánvaló kommunikációs blöfföt, pontosabban hazugságot nevez néven valaki.
A hazaárulás egyik legnagyobb magyarországi szakértője, Bencsik András januárban már arról beszélt, hogy egy helyi népszavazás kiírását kezdeményező aláírásgyűjtési ív kitöltése is elég a bűncselekmény megvalósításához. Azóta pedig komoly kormányzati pozícióban lévő politikusok szájából is elhangzott hasonló tartalmú kijelentés. Nemrégiben Semjén Zsolt Navracsics Tibornak, a Fidesz által jelölt európai biztosnak rótta fel, hogy a nemzetéhez kellene hűségesnek lennie, nem egy nemzetközi szervezethez. Navracsics ezt hazaárulásként dekódolta, és úgy gondolta, nem fair a bírálat.
Röviden tekintsük át, hogy jogilag miért megalapozatlan az efféle vádaskodás! A magyar szabályozás az ország alkotmányos rendjét, függetlenségét, területi épségét védi. A fentiek szerint hazaárulásnak minősített cselekmények mindezeket nem veszélyeztetik. A külföldi kormánnyal vagy szervezettel való kapcsolat felvétele, illetve fenntartása azonban lehet bűncselekmény. Az összeesküvések világába vezetne, ha Semjén gondolatmenetét úgy értelmeznénk, hogy az Európai Unió Magyarországéival ellentétes érdekeket képvisel. Szögezzük le, hogy Magyarország az EU része, önként vált azzá, és nettó haszonélvezője, főleg gazdaságilag!
A gyakorlott hazaárulózókat nyilván nem érdeklik az efféle jogi megközelítések, de maguk is érzik a fogalom korlátait akkor, ha mondjuk a kategóriáikba nem férő határon túli magyarokra szeretnék kiterjeszteni. Kövér László még tavaly decemberben jelentette ki, hogy Felvidéken „egyszerű nemzetárulás történt”. Hazaárulásnak valóban nehezen lehetne minősíteni, mivel azt csak magyar állampolgár követheti el. Márpedig Szlovákiában ma a kettős állampolgárság tilalma miatt alig van magyar állampolgár. A magyar nemzetiségű szlovák állampolgárok a jogi definíciók alapján nem követhetnek el hazaárulást Magyarországgal szemben. Ezért volt szükség a jogon túli nemzetáruló kifejezés bevezetésére.
De mi a határon túli magyarok érdeke? Az, hogy saját erejéből és a többségi nemzet együttműködésre hajlandó részével együtt politikai képviseletet kapjon a parlamentben, és kormányra kerüljön, ennek következtében pedig segítse a magyarok lakta régiókat, duplájára növelje a nemzetiségi kultúrára fordított összeget, megtartsa az ország európai irányultságát? Mert ez történik Szlovákiában. Esetleg az lehet a Kövér László-i értelemben vett felvidéki magyar érdek, hogy a fentiekkel párhuzamosan egy olyan szervezeti tömb működjék, amely az anyaországi pénzekre rácsatlakozva a fideszes kormány nézeteit visszhangozza? Csak mert ez is zajlik Szlovákiában.
De próbáljuk meg lebontani a haza- és nemzetáruló kifejezésekről a jogi és a jobboldali ideológiai jelentéseket, és vegyük őket hétköznapibb értelmükben! A népképviseleti demokráciákban a haza (a nemzet) érdekeit a választott képviselők képviselik. Annak boldogulásán, fejlődésén kell dolgozniuk. Ezt elsősorban azzal tudják elérni, hogy a rájuk bízott közvagyont a lehető leghatékonyabban használják fel. Ha saját hatalmuk megtartására, saját vagyonuk gyarapodására, felesleges luxusberuházásokra költik, az nem lehet a köz, a haza, a nemzet érdeke. Ebben az értelemben nem az követi el a haza- vagy nemzetárulást, aki figyelmeztet a visszásságokra, kritizálni meri a nemzet megtestesítőit az efféle tevékenységek miatt, hanem azok, akik elherdálják a közvagyont, ezáltal a haza és a nemzet jövőjét.
De kicsiben a be nem fizetett adók, az „olcsóbb lesz számla nélkül” elv is mind-mind a köz vagyonát csökkentik. Persze ahhoz, hogy az ember jó szívvel fizesse meg a császárnak, ami a császáré, bizalomra lenne szükség, felelős vezetőkre, akiknek kezei között a haza és a nemzet nem válik eladható áruvá.
A szerző felvidéki magyar újságíró
