A lövészárkok ára

Jogában áll-e egy kormánynak eldönteni, mi az igazságos, és mi nem?

Variálhatja-e kedvére hazája médiapiaci helyzetét egy kormány csak azért, mert megvannak hozzá az eszközei? A puszta elvek szintjén nagyjából erről szól a két éve, az előző választás óta zajló lengyelországi médiaháború. A már az igazságügyi reform tervezetével, valamint az abortusz szigorításának tervével is heves indulatokat keltő jobboldali kabinet megválasztása óta baltával faragja a vele szemben álló médiumokat. A közmédia személyzetének párthű funkcionáriusokra való lecserélése, az állami hirdetési pénzek baráti sajtó felé csurgatása csak két intézkedés, ami Magyarországon is ismerősen hangozhat.

A médiapiaci viszonyok mesterséges megkavarása erőszakos manipulációnak tűnik, ezt pedig mind az Európai Unió, mind a sajtó állapotával foglalkozó nemzetközi szervezetek észrevették. Ennél egy fokkal érdekesebb, hogy mivel legitimálja mindezt a Jaroslaw Kaczynski-féle Jog és Igazságosság Pártja által vezetett kormány, valamint a médiamunkások velük szimpatizáló része. Mert a kérdés árnyaltabb annál, mint hogy a két oldalt felosszuk gonosz kormánypártiakra és szegény ellenzékiekre. A jobboldaliak azt mondják, mindez csak az egészséges egyensúly helyreállítása azok után, hogy a Donald Tusk-féle Polgári Platform irányította korábbi kormány olyan hatékonyan hozta helyzetbe holdudvarát, hogy a sajtó teljesen kibillent egyensúlyából a mai ellenzékkel szimpatizálók oldalára. Az országos napilapok közül a jobboldal csak a Gazeta Polska Codzienniét tartja kormányhűnek, a többiek – így a legnagyobb példányszámú Gazeta Wyborcza – rendszeresen és igen keményen nekimennek Kaczynskiéknak. Elmondható: a médiaviszonyok Lengyelországban ma sem egyenlők.

Igazságosnak hangzik mindez? Aligha. Fel kell azonban tenni a kérdést: jogában áll-e egy kormánynak eldönteni, mi az igazságos, és mi nem, mennyi médiumot kell a kormány oldalára állítani ahhoz, hogy a jobboldal elégedett legyen? Merthogy az erőviszonyok kiegyenlítéséhez, úgy tűnik, Varsó az erőszakos beavatkozást választotta. A probléma ezzel „mindössze” annyi, hogy ha sikerül is elérnie kimondott célját, és a médiapiaci viszonyok kissé kiegyenlítettebb képet mutatnak majd az országban, semmi garancia nincs arra, hogy megállnának félúton. Hiszen a jogvédők és az EU tiltakozásán kívül a sajtó központi átalakítását gyakorlatilag semmi nem korlátozza. Ha már eljutottak az egyenlő szintig, miért ne törekednének a sajtótermékek többségének átállítására?

Kaczynskiék bicskája egyedül a külföldi tulajdonú sajtótermékek kiszorításába törhetne bele, hiszen bár hónapok óta ígérgetnek egy törvényt, amivel maximálnák a külföldi tulajdon hányadát a lengyel médiapiacon, kétséges, hogy ezt összhangba tudnák hozni a tőke szabad áramlásának európai elvével. Ezt még a jobboldalon is sokan elismerik. Ez azonban sovány vigasz, hiszen van még éppen elég lengyel tulajdonú megszerezhető médium is.

A helyzetet aligha lehet elvonatkoztatni attól, ami Magyarországon történik. Főleg, hogy a közmédia átalakítását és az állami hirdetési pénzek kritikus sajtótermékektől történt elvonását nagyon hasonlóan vezényelték le a két országban. Mindez a kormányok részéről nemcsak abból a téves feltételezésből fakad, hogy ha valamit módunkban áll megtenni, akkor meg is tesszük (legyen az bármennyire igazságtalan is), hanem abból az igencsak káros elgondolásból is, hogy a társadalomban nincs szükség kritikus hangokra, vitára, a lényeg a közvélemény és ezáltal a szavazók beterelése a mindenkori kormánypárt mögé. Hogy mindez miként alakult ki errefelé az utóbbi szűk három évtizedben, arról megint csak hosszan lehetne értekezni, ám a végeredmény ettől függetlenül is igen csúnya.

Merthogy a médiaháború csak az szemben álló felek hangnemének és stílusának megkeményedésével járt, és ezt Magyarországon és Lengyelországban egyaránt érezni. Itthon az ellenzékiek kollektív Soros-ügynökké minősítésében mutatkozik meg a legjobban, de Lengyelországban sem kell senkit félteni, ha a másik pocskondiázásáról van szó. Ebben a folyamatban a sajtó nemcsak azt a szerepét veszti el, hogy kritikus hozzáállással ellenőrző funkciót lásson el a mindenkori hatalommal szemben, hanem azt a képességét is, hogy a még megmaradt fogyasztóit hitelesen tudja tájékoztatni az eseményekről. Ahol mindenki vagy „Soros-bérenc”, vagy „a kormányzati lakájmédia csatlósa”, ahol mindenki elzárja magát a másik érvei elől, ott lehetetlen, hogy a fogyasztó a világról kiegyensúlyozott, pártatlan, valósághű képet kapjon. Ez értelemszerűen jóval nagyobb probléma annál, mint hogy egy jogvédő szervezet éppen szabad, részlegesen szabad vagy nem szabad kategóriába sorolja-e egy ország sajtóját.