A népvándorlásról

Afroeurópa: Umberto Eco meghökkentően aktuális gondolatai 1990-ből.

Múlt kedden, amikor az újságok számos cikket szenteltek a firenzei zavargásoknak, a La Repubblicában karikatúra jelent meg: a nyomasztóan hatalmas Afrika meg a kicsi Olaszország sziluettjét ábrázolta, mellettük Firenzének egy pont nem sok, annyi sem jutott. (A képaláírás: Hova kellene több rendőr.)

A Corriere della Sera összefoglalta, milyen klimatikus változások következtek be bolygónkon Krisztus előtt 4000-től napjainkig. Az áttekintésből kitűnt, hogy egy-egy kontinens termékeny vagy meddő periódusai a Föld egész arculatát megváltoztató s a ma közvetlen tapasztalatból vagy történelmi rekonstrukció alapján ismert civilizációkat létrehozó népvándorlásokhoz vezettek.

Manapság az úgynevezett közösségen kívüliek problémáját (eme bájos eufemizmussal, mint már többen rámutattak, a svájciakat vagy a texasi turistákat is illethetnénk), ezt a valamennyi európai országban égető kérdést következetesen úgy kezeljük, mintha bevándorlással volna dolgunk. Bevándorlásról akkor beszélünk, ha valamely túlnépesedett ország állampolgárai százezrével egy másik országba akarnak költözni (például olaszok Ausztráliába). És magától értetődő, hogy a vendéglátó országnak akkor a saját befogadóképessége szerint szabályoznia kell ezt a bevándorlást, ahogy az is magától értetődő, hogy jogosan tartóztatja le vagy utasítja ki az olyan bevándorlókat, akik bűncselekményeket követnek el – elvégre a bűnözőt akkor is le kell tartóztatni, ha az illető helyi állampolgár vagy kemény valutát hozó gazdag turista.

Csakhogy amit ma Európában tapasztalunk, az nem bevándorlás, hanem migráció. Népvándorlás. Persze nem ölt olyan vad és viharos színezetet, amilyen a germán népeknek Itáliát vagy a mai Francia- és Spanyolországot elözönlő inváziója volt, nem olyan heves, mint a hidzsra utáni arab térhódítás, nem olyan lassú, mint a homályos eredetű népeket azóta elsüllyedt földnyelveken át Ázsiából Óceániába és talán még Amerikába is elsodró, bizonytalan folyamatok. Mégis új fejezet nyílt vele bolygónk történetében azok után a civilizációk után, amelyek a valaha nyugat–keleti irányú (és alig ismert) vándorlások, azután a keletről nyugat felé az első ezer évben az Indus forrásvidékétől a Herkules-oszlopokig, majd a további négyszáz évben a Herkules-oszlopoktól Kaliforniáig és a Tűzföldig tartó nagy migrációs folyamatok nyomán jöttek létre.

A mai népvándorlás észrevehetetlen, mert repülőutazás és idegenrendészeti hivataljárás vagy illegális partra szállás formáját ölti, és a mind terméketlenebb, éhező délről észak felé irányul. Bevándorlásnak látszik, pedig népvándorlás: felmérhetetlen jelentőségű történelmi esemény, nem nyargaló hordák idézik elő, amelyeknek a lovai nyomában fű többé nem terem, hanem szerény és tisztelettudó csoportok, mégsem tart el évszázadokig vagy évezredekig, hanem lezajlik egy-két évtized alatt. És mint minden nagy migráció, végül ez is a célországok etnikai átrendeződéséhez, a szokások óhatatlan megváltozásához, feltartóztathatatlan keveredéshez vezet, amelynek eredményeképpen statisztikailag más lesz az ott lakók bőrének, hajának és szemének színe, valahogy úgy, ahogy a maroknyi normannak Szicíliában ma számos szőke és kék szemű leszármazottja van.

A nagy migrációktól, történelmi időkben legalábbis, félni szoktak. Eleinte megpróbálják kivédeni: a római császárok hol ide, hol oda építenek egy-egy vallumot, előreküldik légióikat, hogy a betolakodókat meghódolásra késztessék, később kiegyeznek és szabályozzák a berendezkedésüket, a birodalom valamennyi alattvalójának római polgárjogot adnak, de a vége mégiscsak az, hogy a római romokon létrejönnek azok az úgynevezett félbarbár királyságok, amelyek a mai európai országok, büszkén beszélt mai nyelveink, politikai és társadalmi intézményeink alapjául szolgálnak.

Ha a lombardiai autópályákon utazva olyan jó olasz helységnevekkel találkozunk, mint Usmate vagy Biandrate, már nem is gondolunk rá, hogy ezek longobárd szavak. S hát a Közép-Olaszországban máig oly sok arcon viszontlátható etruszk mosolyok ugyan honnan valók? A népvándorlásnak sosincs vége. Készüljünk szépen az új korszakra, küszöbön az afroeurópai kultúra.

Mindezt nem én írtam. Csak lemásoltam, tisztelettel, lustán. Kis kódex, ugye. Nem vagyok én egy csalafinta gróf, hogy Ottlikot. Mindezt Umberto Eco írta a L’Espresso című hetilapban, amelyben mindig előre gondolkodott egy kicsit a nyavalyás értelmiségije, nyilván kardigánban. Csak úgy a koszovói háborúról, a szivarozásról vagy az internetszexről. Magam annyit könyvelhetek el csupán talán, hogy a népvándorlás szót először alkalmaztam a jelenségre a hazai sajtóban, még bőven a migráncsozás eszkalálódása előtt. Csakhogy. Eco mindezeket 1990-ben (!) gondolta így. Akkoriban mi nagyjából azon voltunk, hogy Cservenkáné helyett kiket szabadítsunk a nyakunkba. Pannonia provincia.