A szürke sötét árnyalata

A közösségek rítusai helyére az elhidegülés és a bizalmatlanság antikultúrája lép.

Ha egy faluban legalább tíz házban laknak, érdemes presszót nyitni, mert ennyi alkoholista a tizenegyedikben már eltart egy kocsmárost. Évekkel ezelőtt hallottam ezt a megállapítást valamelyik kelet-magyarországi utunkon, aztán valahogy belém égett. Üzleti modellnek talán kevés lenne, de nem is annak szánta az illető, inkább a leszakadt vidékek társadalmi problémáinak sokaságát tuszkolta bele egy mondatba.

Merthogy nyílik vajon az ezekben a falvakban élők számára az iváson túl perspektíva? Léteznek ott valódi közösségek? Beszélhetünk pezsgő – vagy bármilyen – kulturális életről? Feltehette volna ezeket a kérdéseket is, amelyekre a válasz nagy általánosságban a nem, nem és nem. Ha pontosabbak akarunk lenni: már nem. Nem csak a földet húzták ki a kisember alól – téeszesítők és agrárbárók, gyakran egy és ugyanazon emberek. Nem csak a családok estek szét az elmúlt évtizedekben (költöztek máshova a fiatalok, született egyre kevesebb gyerek), ezekről sokat beszélünk. A közösségi lét színterei is megváltoztak, összességében beszűkültek.

Pedig a vidék szó szerinti és átvitt értelemben vett kiüresedése korántsem törvényszerű, tőlünk nyugatabbra nem is történt meg. Milyen kifejező ez a szó: Landwirtschaft. Régen minden nyomorúságunk ellenére idehaza is megvoltak a közösségek rítusai. Ezekre nem a magaskultúra elefántcsonttornyából kell tekinteni, és még csak nem is feltétlenül a hagyományőrzés részeként. Egyszerűen csak a közösségi lét bevett cselekvési formája volt egy sor rutinszerű esemény. Mint a vasárnap templomba járás (még az átkos időkben is), vagy ha a körülmények engedték, a vasárnapi húsleves körülülése a közös asztalnál. Az aprófalvaknál kicsit is nagyobb településeken egyletek és mozik működtek – amit a mai „vircsaft” láttán már elképzelni is szinte lehetetlen. Csepregi dédapám és iparostársainak jókora közös tablója még az én ifjúkoromban, bő fél évszázad múltán is kint lógott a falusi kocsmában, ahová az egykori Kiosz-tagok (Kisiparosok Országos Szervezete) mondhatni kötelezően jártak el biliárdozni minden hét végén. Mire mi odajutottunk, füstös italozó lett az egykori kultuszhelyből. Aztán az sem, néhány éve úgy, ahogy volt, bezárták.

A kultúrközéleti hanyatlásért sok tényező felelős: a szegénység mellett a szellemi igények folyamatos és sokszor alighanem tudatos leépítése, meg sajátos módon a technika fejlődése is. A filmet már letölteni szokás, amint az ételt is rendelni, csak hogy ki ne kelljen mozdulni a magunk kényelmes és biztonságos közegéből, a házi „safe zone-unkból”.

A helyzet az, hogy bár az alkoholnál semminek sincs nagyobb tömegvonzó hatása, már a kocsmák is sorra szűnnek meg. Ami néhány éve igaz volt a tízházas faluban, ma több száz lelkes községekben sem az. Pedig valószínűleg nem alkoholistából lett kevesebb. Ez a jelenség még a viszonylag jómódú dunántúli kistelepüléseken is megfigyelhető, ahol a társadalmi szakadékok még nem olyan mélyek, mint a keleti végeken. Vagyis az anyagi nehézségek biztosan közrejátszanak az élet szürkülésében, de nem kizárólagosan.

A kocsma nekünk, újságíróknak is maga (volt) az információs aranybánya. Magára valamit adó riporter nem tér(t) úgy vissza vidékről a szerkesztőségbe, hogy ne tett volna egy kört a söntésben. (A tatárszentgyörgyi kimérésben egyszer adóellenőrnek néztek minket, jöttek is a helyi erők, hogy nem kéne piszkálni a csapost, rendes gyerek az, mindig ad számlát. Egészen megkönnyebbültek, amikor elárultuk, kik vagyunk és mit akarunk. Pedig az újságírót egyre inkább utálni szokás. Minden relatív.) Néhány éve még ugyanilyen biztos pont volt az iskola, és ha a téma azt követelte: a rendőrség meg a polgármester. Most a tanárok nem beszélhetnek, ha nem engedélyezi nekik előre a Klik (nem engedélyezi), a helyi rendőrparancsnok nem nyilatkozhat, ha a főkapitányság nem akarja (nem akarja), a polgármesterek közül is sokan inkább menekülnek, nehogy baj legyen néhány őszinte mondatból. Legyen ez a mi bajunk – vághatnánk rá, ám ezek a jelenségek többről árulkodnak. Elhidegülésről, arroganciáról, a bizalmatlanság növekedéséről, bürokratizálódásról, csinovnyikizálódásról. Lassan nincs hol beszélgetni, és lassan nincs is kivel.

Dámócon kedves felirat fogadja a betérőt és a távozót: „Isten áldja!” A faluban nincs egy kocsma sem. A Gyomorszerviz presszó udvarán derékig ér a gaz. Állítólag a szegénység az oka, hogy bezárt a falu egyetlen ivója. Nem volt rá igény – mondják többen. Dámócon ezenkívül van négy kereszt, és most már néhány nap alatt négy halott is.

Ezeket a sorokat Tompos Ádám kollégánk írta a minap abból a faluból, ahol négy embert ölt meg a pálinkának hazudott házi metil. Aztán előkerültek a balták is. Ott például már tényleg nagy szükség van Isten áldására.