Falunap. Bárhol. A program: Vastag Csaba (Tamás), Tóth Gabi (Vera), Bódi Guszti és Margó, Korda György és Balázs Klári, Bunyós Pityu, Kaczor Feri, DJ Akárki. Előtte-utána: koszorúzás, kitüntető címek adományozása, zumbaoktatás, hiphopbajnokság, stand-up. Mindvégig: sör, virsli, gulyáságyú-élesítés, főzőverseny, hagyományos focigála. Továbbá: retródiszkó, lakodalmas, langalló, ugrálóvár. A kerület napján és más városi szeánszokon: ugyanez, legföljebb Kaczor nélkül.
A szervezők elégedettek. A közönség – harsogja a VIP-sátorban gondosan kielégített média – alig várja a következő murit, ugyanis „az esemény magas színvonala, a jó hangulat, a show örömmel töltött el kicsit és nagyot egyaránt”. Csoda-e hát, ha a fenntartó (is) igenlően bólint a semmire? Kultúra: kipipálva. (Mobil vécéből, igaz, nem ártana még kettő.)
Be is zárul a kör. Újra bebizonyosodhat az Excel-táblázatokba nyomorított régi-új felismerés, hogy nálunk erre van igény. Csak erre! A pesti flaszteren is, a községi piactéren is. Bárhol, akárhol. Muzsika a tévében, a rádióban, lent, fent. A látszat azonban csal. A tükör torz. Azokkal senki sem csinál interjút, akik az arcpirító partikról csendben hazavonszolják magukat, ahogyan azokkal sem, akik már eleve ki se dugják orrukat a kulturális kígyóbőrbe csomagolt, alkoholgőzös dzsemborikra. Az üzenet valami ilyesmi: aki minálunk nem indul be Gabira vagy Csabira, annak se ízlése, se bűzlése. Számkivetett.
De ki a felelős a pörköltszagú egyenkultúra sosem látott előretöréséért? Nyilván vannak fenntartói érdekek, tótumfaktumok, menedzserek, rossz ízlésben utazó mamelukok a háttérben. Én azonban jobban neheztelek azokra, akik maguk is felkent kultúraközvetítők, művelődésszervezők, népművelők, kulturális projektmenedzserek lennének. Teljesen mindegy, hogy rájuk testálták-e a szent küldetést, vagy nekik is az össznépi mulatozás a mindenük. A gond az, hogy tevékeny résztvevői a gagyitúltermelésnek.
„A mennyiségi elv mellett ez új Európában jogot és helyet kér a minőségi elv ” – írta Röpirat a nemzetnevelés ügyében című művében Márai Sándor. (Amikor ezt papírra vetette, 1942-ben jártunk.) Az író, akinek újságírói tevékenysége is példaértékű, amolyan sillabusszal szolgált a jövő kultúraközvetítőinek. Idézem sorait: „A magyar néptanító keltse fel a magyar tömegek érdeklődését a minőségi kultúra iránt: ez lenne legfontosabb feladata, éppen olyan fontos, mint az egyszeregy vagy az ábécé ”
Márai kortársa, a francia színházi legenda, Louis Jouvet – praktikus segítséget nyújtva akár a jelenkori kultúra szervezőinek is – arra jutott: a programok összeállításakor célszerű mindig egy lépéssel az adott kultúrcentrum vezetőjét jellemző saját ízlés mögött, de még a közönség ízlése előtt járni.
A recept tehát megvan. De ki írja föl? És mi van, ha a kultúrcentrum feje maga is ott tart, ahol mindenki más? Ámbár magam is ismerek olyan elszánt, az andragógiában (a felnőttképzés tudományában) jártas művelődésszervező kollégákat, akik értik a dolgukat, s a XXI. századhoz méltó közösségi tereket, értékes szellemi centrumokat igyekeznek létrehozni. A nagy átlag érzékelhetően mást tesz, más irányba tart. Kiszolgál, asszisztál, fenntart, közben a többiekre mutogat, a közízlést szapulja, fogja a székét. Így azután nemcsak falunap és falunap, de falu és falu között sincs különbség. Egyéni színek, egyedi kontúrok alig látszanak. Köd van, itt gomolyog körülöttünk. Hol vannak már azok a szép idők, amikor a helyi közösségekben egymást becsülte, formálta a jegyző, a tanító, a pap, a kultúrház igazgatója és a kocsmáros – a progressziót képviselve?
Felméri-e ma valaki (közülük), hogy a kultúra nem következménye, hanem oka (!) annak, hogy az ember mit ér el, mit tud elérni maga és közössége számára. Statisztikai adatok bizonyítják, hogy színházi élményhez lakóhelyén a lakosság 30 százaléka jut, kiállításra pedig mintegy 20 százalékuk nevez be. Vagyis amit helybe hoznak, felértékelődik. Pityuból így lesz király!
A statisztikusok rávilágítottak, hogy „művelődési házba kifejezetten szórakozni csak a lakosság 25%-a jár”. Azaz: rossz stratégia mindent alárendelni a közízlést nem pontosan tükröző piaci érdekeknek. Ez nem is elvárás! A művelődési ház ne versengjen a diszkókkal. Szórakoztasson, de közben értékeket is közvetítsen. A szervező pedig érje fel ésszel, hogy ha szerény is az eklézsia, jó ötletekkel, világos forgatókönyvvel, átgondolt költségvetéssel följebb lehet araszolni. Csakhogy amikor a művház feje (tapasztaltam ilyet!) magát csődgazdának, esetleg házmesternek tekinti, aki a közüzemi számlák feladását érzi prioritásnak, kimondva-kimondatlanul azt üzeni: ő maga sem hisz az előrelépésben, a kultúra értő képviseletében.
A szerző kritikus, szerkesztő
