Márai kortársa, a francia színházi legenda, Louis Jouvet – praktikus segítséget nyújtva akár a jelenkori kultúra szervezőinek is – arra jutott: a programok összeállításakor célszerű mindig egy lépéssel az adott kultúrcentrum vezetőjét jellemző saját ízlés mögött, de még a közönség ízlése előtt járni.
A recept tehát megvan. De ki írja föl? És mi van, ha a kultúrcentrum feje maga is ott tart, ahol mindenki más? Ámbár magam is ismerek olyan elszánt, az andragógiában (a felnőttképzés tudományában) jártas művelődésszervező kollégákat, akik értik a dolgukat, s a XXI. századhoz méltó közösségi tereket, értékes szellemi centrumokat igyekeznek létrehozni. A nagy átlag érzékelhetően mást tesz, más irányba tart. Kiszolgál, asszisztál, fenntart, közben a többiekre mutogat, a közízlést szapulja, fogja a székét. Így azután nemcsak falunap és falunap, de falu és falu között sincs különbség. Egyéni színek, egyedi kontúrok alig látszanak. Köd van, itt gomolyog körülöttünk. Hol vannak már azok a szép idők, amikor a helyi közösségekben egymást becsülte, formálta a jegyző, a tanító, a pap, a kultúrház igazgatója és a kocsmáros – a progressziót képviselve?
Felméri-e ma valaki (közülük), hogy a kultúra nem következménye, hanem oka (!) annak, hogy az ember mit ér el, mit tud elérni maga és közössége számára. Statisztikai adatok bizonyítják, hogy színházi élményhez lakóhelyén a lakosság 30 százaléka jut, kiállításra pedig mintegy 20 százalékuk nevez be. Vagyis amit helybe hoznak, felértékelődik. Pityuból így lesz király!
A statisztikusok rávilágítottak, hogy „művelődési házba kifejezetten szórakozni csak a lakosság 25%-a jár”. Azaz: rossz stratégia mindent alárendelni a közízlést nem pontosan tükröző piaci érdekeknek. Ez nem is elvárás! A művelődési ház ne versengjen a diszkókkal. Szórakoztasson, de közben értékeket is közvetítsen. A szervező pedig érje fel ésszel, hogy ha szerény is az eklézsia, jó ötletekkel, világos forgatókönyvvel, átgondolt költségvetéssel följebb lehet araszolni. Csakhogy amikor a művház feje (tapasztaltam ilyet!) magát csődgazdának, esetleg házmesternek tekinti, aki a közüzemi számlák feladását érzi prioritásnak, kimondva-kimondatlanul azt üzeni: ő maga sem hisz az előrelépésben, a kultúra értő képviseletében.
A szerző kritikus, szerkesztő
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!