Zökkenésre nyílik a szem: az ablakon túl ködben, fáradt fényben fürdik a Bors és Ártánd közti határátkelő. Még az alvástól kábán nyúlok az iratokért, várom, hogy a busz üléssorai között feltűnjön a tányérsapka, elhangozzon a megszokott pasaport, buletin felszólítás. Aztán valahogy ebben is maradok, maradunk, a várakozásnál. Fél óra telik el, míg végre feltűnik a lomha mozgású román vámos, és kelletlenül begyűjti az útleveleket.
Egy újabb órán keresztül lélek nem mozdul, csak a járatunk előtt előreguruló, döccenve megálló turistabuszok jelzik, hogy valami munka azért zajlik a lesötétített ablakok mögött. Tájékoztatás nincs, az utasok suttognak, vajon mi történhetett. „A magyar oldalon csinálnak valamit” – tárja szét a karját sofőrünk, amikor rákérdezünk. Többen már tudni vélik, hogy a szigorított ellenőrzés miatt várunk, nehogy a schengeni övezet peremén lopózzon be egy terrorista.
Marad a csönd és a köd. Zsibbad a láb, de volt már rosszabb is – nyugtatom magam. Gyerekkorom jut eszembe, amikor még mi voltunk a migránsok, a magyarok munkáját elhappoló gazdasági bevándorlók. A rendszerváltás előtti két évben, majd a kilencvenes évek egészében kettős állampolgárokként ingáztunk Marosvásárhely és Budapest között – sok magyarországi szemében románok, a románok számára pedig bozgor, hazátlan magyarok voltunk. Az államok közötti diplomáciai adok-kapok a határellenőrzés stílusában is mindig jelentkezett.
Bevillannak a félnapos várakozások. A jelenet, amikor a magyar revizor zuhogó esőben szállította le a közönséget, pakoltatta ki a poggyászokat. Miután tíz percig álltunk, ruháink megszívták magukat vízzel, a testet öltött hatalom unottan intett: pakoljanak vissza, és ment bódéjába anélkül, hogy egy csomagot is ellenőrzött volna. Az emlék, ahogy az akkor hetvenes éveiben járó nagyapámat, a Vásárhelyen köztiszteletben álló doktort román finánc szorítja falhoz Episcopia Bihornál – a túlpartról nézve Biharkeresztesnél –, és valutát keres az öreg zsebeiben. Voltak mosolygó, megértő vámosok is. Ők nem forgatták fel az egész csomagot – ha már a tetején márkás olasz kávét, minőségi harisnyát találtak, amit természetesen le kellett foglalniuk.
