Zökkenésre nyílik a szem: az ablakon túl ködben, fáradt fényben fürdik a Bors és Ártánd közti határátkelő. Még az alvástól kábán nyúlok az iratokért, várom, hogy a busz üléssorai között feltűnjön a tányérsapka, elhangozzon a megszokott pasaport, buletin felszólítás. Aztán valahogy ebben is maradok, maradunk, a várakozásnál. Fél óra telik el, míg végre feltűnik a lomha mozgású román vámos, és kelletlenül begyűjti az útleveleket.
Egy újabb órán keresztül lélek nem mozdul, csak a járatunk előtt előreguruló, döccenve megálló turistabuszok jelzik, hogy valami munka azért zajlik a lesötétített ablakok mögött. Tájékoztatás nincs, az utasok suttognak, vajon mi történhetett. „A magyar oldalon csinálnak valamit” – tárja szét a karját sofőrünk, amikor rákérdezünk. Többen már tudni vélik, hogy a szigorított ellenőrzés miatt várunk, nehogy a schengeni övezet peremén lopózzon be egy terrorista.
Marad a csönd és a köd. Zsibbad a láb, de volt már rosszabb is – nyugtatom magam. Gyerekkorom jut eszembe, amikor még mi voltunk a migránsok, a magyarok munkáját elhappoló gazdasági bevándorlók. A rendszerváltás előtti két évben, majd a kilencvenes évek egészében kettős állampolgárokként ingáztunk Marosvásárhely és Budapest között – sok magyarországi szemében románok, a románok számára pedig bozgor, hazátlan magyarok voltunk. Az államok közötti diplomáciai adok-kapok a határellenőrzés stílusában is mindig jelentkezett.
Bevillannak a félnapos várakozások. A jelenet, amikor a magyar revizor zuhogó esőben szállította le a közönséget, pakoltatta ki a poggyászokat. Miután tíz percig álltunk, ruháink megszívták magukat vízzel, a testet öltött hatalom unottan intett: pakoljanak vissza, és ment bódéjába anélkül, hogy egy csomagot is ellenőrzött volna. Az emlék, ahogy az akkor hetvenes éveiben járó nagyapámat, a Vásárhelyen köztiszteletben álló doktort román finánc szorítja falhoz Episcopia Bihornál – a túlpartról nézve Biharkeresztesnél –, és valutát keres az öreg zsebeiben. Voltak mosolygó, megértő vámosok is. Ők nem forgatták fel az egész csomagot – ha már a tetején márkás olasz kávét, minőségi harisnyát találtak, amit természetesen le kellett foglalniuk.
Az időtlen várakozást a magyar határrendészek érkezése szakítja meg. Leszállítanak a buszról két fejkendős, jordán állampolgárságú nőt, viszik csomagjaikat is. Újabb negyven perc, mire visszaszállhatnak. Ennyi idő alatt derül ki, hogy nem merénylők, hanem a Csíkszereda–Bécs járat legális utasai. Egyikük szemét törölgetve ül vissza helyére, de nem akar beszélni a történtekről. Az út innentől zökkenőmentes, sofőrünk nagy hajrával egyórásra csökkenti a késést, hajnali hatra futunk be a Népligethez.
Apokaliptikus kép fogad: az aluljáróban minden kukát szétvertek, a földön vérfoltok. Szétrobbant sörösüvegek között, szilánktengeren gázolok át a metrópótló busz megállójáig. Később olvasok a Debrecen–Fradi közben kirobbant balhéról. Két embert megkéseltek, a szurkálót pedig harminc maszkos lincselte, majdnem ott maradt. Az elkövetők nem migránsok, „gyüttmentek” voltak, hanem (maguk szerint) csapatukra büszke harcosok, akik hangosan, érthetően fejezték ki véleményüket. Férfiak, akik símaszkkal, késsel járnak szurkolni – és akik miatt egy komolyabb meccs előtt rohamrendőrök százait kell kivezényelni az utcákra. Mégsem beszélnek róluk nemzetbiztonsági kockázatként, nem aggódnak miattuk tévébe hívott sztárszakértők. Ha ügyesek, megússzák a felelősségre vonást, de rosszabb esetben is letudhatják egy kis közérdekű munkával. S jöhet az újabb buli. A romokat feltakarítják, a Fradi-szív örökké dobog.
Doboghatna erősebben egy másik szív is. Az édes hazáé, ami balhés, gyűlölködő fiainak mindig megbocsát, de nehezen, gyanakodva fogadja a messziről érkezőt – ha befogadja valaha. Századszorra érkezem ide, húzom a gurulós bőröndöt, és bizonygatom magamban: itthon vagyok. A kerekek szilánkokon ugrálnak, éneklik a bozgor bluest.
