Fojtogató ölelés

Ellentmondást nem tűrő mosollyal erősíti globális befolyását Kína.

Szépen elaltatta a világot Kína. Miközben a Nyugat Oroszországra figyelt, csendesen építgette a kommunista ideológiával leöntött államkapitalizmust. Árui elárasztották a világot, megjelentek a kínai piacok és a kínai negyedek. Az olcsó munkaerő az országba vonzotta a külföldi befektetőket, s a fejlett világ ide helyezte át a termelését. Kína mind nagyobb tempóban fejlődött, s hatalmas átalakuláson ment át. Ez az erő bevitte Pekinget a regionális blokkokba, amelyekben mind meghatározóbb szerepet játszott. Megjelent befektetőként és hitelezőként. Afrika már a zsebében van, most Európában és Oroszországban nézelődik. Nemrég Kazahsztánban járva láthattam, hogy a kínaiak – megfojtva a hazai termelést, és szép csendben a kezükbe kaparintva a stratégiai ágazatokat – építik az infrastruktúrát, öntik a pénzt és az árut az országba. De jellemző az is, hogy Uganda fővárosának három plázáját is kínaiak építették. Ezeket kizárólag kínai áruval töltik fel.

Közben mindenféle felhajtás nélkül még a nyáron a kelet-afrikai Dzsibutiban Kína megnyitotta első külföldi katonai bázisát. A koreai konfliktus árnyékában pedig a Dél-kínai-tengeren agresszívan terjeszkedve demonstrálja a szomszédok előtt erejét, ráteszi a kezét kiaknázatlan olaj- és földgázlelőhelyekre, s nem mellesleg ellenőrzése alá vonja a világkereskedelem egyik legfontosabb tengeri útvonalát. Az olcsó kínai munkaerőt eközben kezdték kinyírni a robotok, erre Peking megint lépett egyet, s megvették az ipari robotokat gyártó legnagyobb német céget, a Kukát. Szakértők szerint három év múlva Kínában már több robot lesz, mint ma az egész világon.

Mindenki tisztában volt vele, hogy ez az erősödés előbb-utóbb magával hozza a globális ambíciókat is, a pekingi politikusok azonban lépten-nyomon azt hangoztatták, hogy Kína nem Amerika, s nem akar a világ csendőre lenni. A konfuciánus filozófiát, a keleti mentalitást emlegették. Kína valóban más úton jár. Nem szól bele mások belügyeibe, csak kereskedik. S mire a világ felocsúdik, már országokat, régiókat tart a kezében. Szorítása puha és selymes, alig érezni.

S természetesen eljött az a pillanat is, amikor Kína bejelentkezett a világ vezetésére. A pártkongresszuson Hszi Csin-ping államfő bejelentette, hogy Kína új korszakba lépett, amelynek során központi szerepet kell játszania a világban. Nyoma sincs már a régi szerénységnek. Hszi nyíltan szembeállítja a kínai és a nyugati rendet, mondván, a kínai típusú szocializmus és a kínai fejlődési modell virágzik, ezáltal alternatívát jelent a világ országai számára. Újdonság még ebben a megközelítésben, hogy az elnök a kínai álom részévé tette a nemzet újjászületésének gondolatát. Egyszóval túllépett az eddigi szégyenlősségen. Otthon és külföldön mindenki tudtára adta, hogy Kína több beleszólást kér a világ ügyeinek intézésébe.

Persze Kína – miközben a világot nyugtatgatta – főképp pénzügyi téren már évekkel ezelőtt megkezdte globális elképzeléseinek gyakorlati megvalósítását. Az úgynevezett BRICS országokkal közösen létrehozták a Világbank riválisát, az Új Fejlesztési Bankot, majd az amerikaiak és a japánok hasonló célokat szolgáló Ázsiai Fejlesztési Bankjának versenytársaként megalapította az Ázsiai Infrastruktúra-beruházási Bankot (AIIB). Közben az IMF elitklubjába is bekerült a jüan, amelynek az amerikai dollár és az euró rovására történő terjedése szűkíti az Amerikai Egyesült Államok és az Európai Unió mozgásterét. A dolláron alapuló nemzetközi pénzügyi rend felváltására persze még semmi nem utal, az erőviszonyok változásának irányát mégis jól jelzi, hogy a néhány éve még elhanyagolható súlyú jüan mára a világkereskedelem negyedik legnagyobb forgalmú valutájává vált. Közben Peking és Moszkva saját hitelminősítő intézet létrehozását is fontolgatja. Kezdetben a közös orosz és kínai, valamint más ázsiai országokkal közösen végrehajtott befektetési projekteket minősítené az intézet, majd a rendszert a presztízs és az elismertség növekedésével kiterjesztenék.

Kína globális gondolkodását még érthetőbbé teszi legfőbb nemzetközi projektje, az egyszerre a kereskedelmi, gazdasági és geopolitikai pozíciókat erősítő új selyemút, azaz az Egy övezet, egy út program. Ezzel látszólag mindenki jól jár, de főképp Kína. Peking ugyan még az elnevezéssel is igyekszik erről elterelni a figyelmet, de ez a projekt a geoökonomika és a geopolitika szintézise, amely összhangba hozza Kínának mint szárazföldi és tengeri hatalomnak az ambícióit, s földrajzi értelemben jelentősen kitágítja a manőverezés lehetőségét. Kína a geopolitika nagyszínpadára visszatérve a számára fontos területeken már rést ütött az amerikai hegemónián, de a világrendet nem akarja lerombolni. Csupán a hierarchia átrendezésével, a játékszabályok csendes átírásával a saját helyzetét akarja benne megerősíteni. Egyelőre.