Már ha van rá fogadókészség a Lajtán túl is például. Az írás elején idézett párbeszéd elbizonytalanító e tekintetben, ahogyan az is, hogy a film bydgoszczi vetítése alatt több zsűritag (mind nyugati országokból érkeztek) látványosan elhagyta a termet.
Elszomorító, hogy térségünk vérgőzös, bonyolult, mindmáig számos elvarratlan szálat, feldolgozatlan témát kínáló történelme mennyire érdektelen a Nyugat számára. Az ukrán most inkább maradjon áldozat, a nácik legyenek a legkegyetlenebbek. A lengyel karakter akkor megragadható, ha zsidókra gyújtja rá a pajtát valahol vidéken, a Waffen SS tisztjeinek elismerő tekintete előtt. A magyarok pedig már akkor a fasizmussal kacérkodtak, amikor erről még ők maguk sem tudtak. Ezeket az ideológiai kódokat szereti kiosztani mifelénk a Nyugat, és nehezményezi, ha bonyolultabb képleteket kell értelmeznie. Nem erőltették meg magukat ezúttal sem: a filmfesztivál harmadik díját Angelina Jolie nemsokára látható filmje, a First they killed my father kapta, amely szintén a népirtást állítja középpontjába – a kambodzsai Vörös Khmer mozgalom által elkövetett rémtetteket –, csak szépen előcsomagolt vizualitással, szirupos szenvelgéssel, kiszámított, hatásvadász jelenetekkel. Fogyasztható múltfeldolgozás – és a popcornos zacskó sem remeg meg tőle a néző kezében.
Smarzowski áldozatos munkája ugyanakkor jó példa lehet számunkra. Minden erőforrás és lehetőség adott ahhoz – már ha fennmarad a mostani filmtámogatási rendszer –, hogy belátható időn belül saját, eddig ritkán ábrázolt traumáinkról, Trianonról, Don-kanyarról, a csehszlovákiai magyarok meghurcolásáról (a sort lehetne folytatni) nemzetközileg is vállalható színvonalú műveken keresztül kommunikáljunk. Megvannak a kiváló szakemberek, és ha mást nem, annyit megmutattak az elmúlt évek olyan Vajna-szuperprodukciói, amilyen a Kincsem, hogy rég nem arról van szó: képesek vagyunk-e nagy költségvetésű, komoly szakmai apparátust, gondos utómunkát igénylő filmeket a nézők elé vinni. Lehet, hogy ezek sem teszik érzékenyebbé a Nyugatot a magyar, a lengyel vagy bármilyen kelet-európai fájdalom feldolgozása iránt. De abban biztos vagyok, hogy ha nem készül el annak idején Andrzej Wajda Katynja, az a téma sem feltétlenül lépte volna át a szaktörténészek és az őket olvasó megszállottak ingerküszöbét. Szóval próbálkozni mégiscsak érdemes lenne – mert más nem teszi meg helyettünk.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!