Két nyugati operatőr beszélget. Egyik: Láttad a lengyel filmet? Másik: Nem, milyen volt? Az első: Szörnyű, népirtás végig. Másik: Már megint a lengyelek gyilkolták a zsidókat?
A párbeszéd nem kitalált, és nem is egy rosszul sikerült vicc. Pontosabban: ez egy sokszor hallott rossz vicc. A beszélgetésről lengyel újságíró kollégám, a varsói egyetem filozófiatanára, Mateusz Werner mesélt, akivel mindketten a bydgoszczi – kimondottan nagyszabású és színvonalas – filmfesztivál vendégszeretetét élvezhettük múlt héten. Itt szerepelt a fő versenyprogramban Wojtek Smarzowski filmje, a Wolyn (Volhínia). Fókuszában látszólag egy családi tragédia áll, ám a nézőpont szélesebb, tablószerű: a jelenleg Ukrajnához, korábban Lengyelországhoz tartozó régió területén lezajlott, hosszú évtizedekig elhallgatott események rettenetes részleteibe enged bepillantást.
A cselekmény kezdőpontja egy lengyel–ukrán esküvő, végpontja pedig annak a felfoghatatlanul kegyetlen etnikai tisztogatásnak a naturalista bemutatása, amely több mint százezer lengyel halálával járt. Az önálló államiság gondolatától bódult, bosszúszomjas helyi ukránság az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) vezényletével 1943 márciusa és 1944 vége között a már említett Volhínia és Kelet-Galícia területén felfoghatatlan kegyetlenséggel oltott ki életeket. Az áldozatok többsége nő és gyerek volt. Élve megnyúzott parasztgazdák, egymással ellentétes irányba vágtató lovakhoz kötözött, így szétszakított katonák, vasvillára szúrt csecsemők – megkímélem a további részletektől az olvasót.
Az eseményről nem volt illendő beszélni a kommunista Lengyelországban. A testvéri Ukrajna érzékenysége tapintatot igényelt. Werner elmondása szerint az össznemzeti hallgatás falát többek között két amatőr történész – egy Londonba emigrált lengyel apa és lánya – áldozatos munkájának köszönhetően sikerült áttörni, akik a 90-es évek elején betekintést nyerhettek az UPA által gondosan vezetett feljegyzésekbe, amelyek az áldozatok számát is tartalmazták. Ennek ellenére nem állítható, hogy a téma szélesebb körben ismert lenne. Lengyelországban sem az. Ezen változtathat Smarzowski filmje, amely a nehezen összekalapozott költségvetés dacára is nézhető, professzionális munka, kiváló színészi alakításokkal, gondosan megkomponált képi világgal.
Már ha van rá fogadókészség a Lajtán túl is például. Az írás elején idézett párbeszéd elbizonytalanító e tekintetben, ahogyan az is, hogy a film bydgoszczi vetítése alatt több zsűritag (mind nyugati országokból érkeztek) látványosan elhagyta a termet.
Elszomorító, hogy térségünk vérgőzös, bonyolult, mindmáig számos elvarratlan szálat, feldolgozatlan témát kínáló történelme mennyire érdektelen a Nyugat számára. Az ukrán most inkább maradjon áldozat, a nácik legyenek a legkegyetlenebbek. A lengyel karakter akkor megragadható, ha zsidókra gyújtja rá a pajtát valahol vidéken, a Waffen SS tisztjeinek elismerő tekintete előtt. A magyarok pedig már akkor a fasizmussal kacérkodtak, amikor erről még ők maguk sem tudtak. Ezeket az ideológiai kódokat szereti kiosztani mifelénk a Nyugat, és nehezményezi, ha bonyolultabb képleteket kell értelmeznie. Nem erőltették meg magukat ezúttal sem: a filmfesztivál harmadik díját Angelina Jolie nemsokára látható filmje, a First they killed my father kapta, amely szintén a népirtást állítja középpontjába – a kambodzsai Vörös Khmer mozgalom által elkövetett rémtetteket –, csak szépen előcsomagolt vizualitással, szirupos szenvelgéssel, kiszámított, hatásvadász jelenetekkel. Fogyasztható múltfeldolgozás – és a popcornos zacskó sem remeg meg tőle a néző kezében.
Smarzowski áldozatos munkája ugyanakkor jó példa lehet számunkra. Minden erőforrás és lehetőség adott ahhoz – már ha fennmarad a mostani filmtámogatási rendszer –, hogy belátható időn belül saját, eddig ritkán ábrázolt traumáinkról, Trianonról, Don-kanyarról, a csehszlovákiai magyarok meghurcolásáról (a sort lehetne folytatni) nemzetközileg is vállalható színvonalú műveken keresztül kommunikáljunk. Megvannak a kiváló szakemberek, és ha mást nem, annyit megmutattak az elmúlt évek olyan Vajna-szuperprodukciói, amilyen a Kincsem, hogy rég nem arról van szó: képesek vagyunk-e nagy költségvetésű, komoly szakmai apparátust, gondos utómunkát igénylő filmeket a nézők elé vinni. Lehet, hogy ezek sem teszik érzékenyebbé a Nyugatot a magyar, a lengyel vagy bármilyen kelet-európai fájdalom feldolgozása iránt. De abban biztos vagyok, hogy ha nem készül el annak idején Andrzej Wajda Katynja, az a téma sem feltétlenül lépte volna át a szaktörténészek és az őket olvasó megszállottak ingerküszöbét. Szóval próbálkozni mégiscsak érdemes lenne – mert más nem teszi meg helyettünk.
