A svédországi Boras városában nemrég kisebb botrány kerekedett abból, hogy egy könyvtárban egy napközis csoport tagjai a Harisnyás Pippit hallgatták hangoskönyvön, és a felvételen elhangzott a „néger” szó. Egy arra járó könyvtárlátogató kihívta a rendőrséget a felháborító kifejezés hallatán, uszítással vádolva az intézményt. A hatóságok végül nem indítottak eljárást, ám a könyvtár igazgatója ígéretet tett, hogy a bűnös hangoskönyvet kiiktatják az állományból, és beszerzik helyette az újabb, politikailag korrekt verziót, amelyben a főhős kislány apját már nem „a négerek királya”, hanem „a Déltenger királya” néven illetik.
Ez az, a Nyugat hanyatlik! – vágnánk rá első felindulásunkban. Ne tegyük. A kérdés bonyolultabb.
Jó tizenöt évvel ezelőtt részt vettem Amszterdamban egy konferencián, amelyen az volt a kérdés, mitévő legyen a műfordító, ha egy általa a saját nyelvére ültetett, régebben írt könyv eredetijében ma már nem használt, a társadalom bizonyos csoportjaira nézve sértő szavak, kifejezések szerepelnek. A jelen lévő fordítók két táborra szakadtak: volt, aki szerint gondolkodás nélkül átalakítható a szöveg, és nyugodtan át lehet írni a nem illendő részeket, míg mások úgy vélték, ez nem más, mint a szerző művének meghamisítása, ezért mindent úgy kell leírni, ahogy az eredetiben szerepel.
A probléma tehát régebb óta létezik. A minapi svédországi sem az első ilyen eset volt. Nyáron a Stockholmhoz közeli Botkyrka „járás” (svédül: kommun) könyvtáraiból száműzték a Harisnyás Pippi a Déltengeren című könyv régi példányait, 2015-ös kiadásúakat beszerezve a helyükre. Utóbbiakból kigyomlálták a ma rasszistának tekintett fordulatokat, többek között azt a jelenetet is, amelyben Pippi csodálkozva konstatálja, hogy a kínaiaknak ferde a szemük. Hasonlóképpen járt a belga Hergé, akinek kultikus képregényhőse, Tintin egy 1931-ben kiadott füzetben az akkor még Belgiumhoz tartozó Kongóba látogat, és ott mai szemmel nézve valóban furcsán viszonyul az őslakosokhoz: picit bugyuta, gyerekszerű lényekként kezeli őket. A képregényt Angliában 2007-ben a könyvesboltok a rasszizmusellenes bizottság határozatának értelmében a felnőtteknek szóló művek közé helyezték a gyerekrészlegről, mondván, olyan elemeket tartalmaz, amelyek bizonyos olvasóknak sokkolók lehetnek. Nem sokkal később egy Belgiumban tanuló kongói diák, Bienvenu Mbutu Mondondo panaszt tett a brüsszeli bíróságon a képregény miatt, mivel úgy vélte, az minden kongóira nézve sértő, ezenkívül pedig rasszista. Mondondo jelképes, egyeurós kártérítést követelt, továbbá azt, hogy a művet vonják ki a forgalomból. Indítványát elutasították.
A korábban született irodalmi művekkel szembeni ilyen és hasonló vádak és igények – illetve az, hogy a politikai korrektség jegyében sokszor önkényesen változtatnak szövegeken – túlzásnak hatnak, ám bizonyos szempontból nem azok. Ha elfogadjuk, hogy a nyugati társadalmakban komolyan veszik az integrációt, ahhoz ez is hozzátartozhat. Ezt a gondolkodásmódot jól illusztrálja a néhány éve Hollandiában lezajlott „krampuszvita”: az országban az 1800-as évek vége óta hagyomány, hogy a Mikulást „Fekete Péterek” (Zwarte Piet) kísérik. Ezek a sötét képű, göndör, karika fülbevalós figurák Szent Miklós segítői, akik fizimiskája nyilvánvalóan a gyarmati múltból eredeztethető. A Hollandiában szép számban élő suriname-iak már az 1960-as években megpróbálták elérni, hogy a számukra sértő krampusz átalakuljon, ám sokáig nem jártak sikerrel. A Zwarte Piet körüli vita 2011-ben újra fellángolt, és ritkán látott indulatokat korbácsolt: a fekete képű Mikulás-segédek hívei – akik a Zwarte Piet „elvételében” a holland nemzeti kultúra elleni sokadik támadást látták – nemegyszer össze is verekedtek az ellentáborhoz tartozókkal. Végül többé-kevésbé konszenzus alakult ki abban, hogy ha az országban élő nem fehéreket sérti és zavarja ez a régi szokás, ideje változtatni rajta. (Ez egyébként, mint a holland Trouw című lap e héten megjelent cikkéből kiderült, egyelőre féloldalasan valósult meg: a nagyobb városokban nincsenek fekete krampuszok az iskolai ünnepségeken és az utcai felvonulásokon, míg a vidék homogénebb társadalmi összetételű településein, ahol ez keveseket zavar, továbbra is szívesen látott vendégek.)
Az irodalmi művek azonban más megítélést érdemelnek. Ha egy adott közösség teljes jogúként akarja befogadni új társait, azzal tesz nekik jót, ha – többek közt irodalmán keresztül – azt is megmutatja, milyen volt a befogadó közeg régen. Különben az újonnan érkezők egy hamis, kozmetikázott múltat ismernének meg. Ám mivel a téma már rég nem fordítók és irodalmárok felségterülete, hanem politikai karakterűvé vált, ebben a megközelítésmódban alighanem hiába reménykedünk.
