Ne uszíts, Harisnyás!

Helyes-e kigyomlálni régi irodalmi művekből ma már nem szalonképes kifejezéseket?

A korábban született irodalmi művekkel szembeni ilyen és hasonló vádak és igények – illetve az, hogy a politikai korrektség jegyében sokszor önkényesen változtatnak szövegeken – túlzásnak hatnak, ám bizonyos szempontból nem azok. Ha elfogadjuk, hogy a nyugati társadalmakban komolyan veszik az integrációt, ahhoz ez is hozzátartozhat. Ezt a gondolkodásmódot jól illusztrálja a néhány éve Hollandiában lezajlott „krampuszvita”: az országban az 1800-as évek vége óta hagyomány, hogy a Mikulást „Fekete Péterek” (Zwarte Piet) kísérik. Ezek a sötét képű, göndör, karika fülbevalós figurák Szent Miklós segítői, akik fizimiskája nyilvánvalóan a gyarmati múltból eredeztethető. A Hollandiában szép számban élő suriname-iak már az 1960-as években megpróbálták elérni, hogy a számukra sértő krampusz átalakuljon, ám sokáig nem jártak sikerrel. A Zwarte Piet körüli vita 2011-ben újra fellángolt, és ritkán látott indulatokat korbácsolt: a fekete képű Mikulás-segédek hívei – akik a Zwarte Piet „elvételében” a holland nemzeti kultúra elleni sokadik támadást látták – nemegyszer össze is verekedtek az ellentáborhoz tartozókkal. Végül többé-kevésbé konszenzus alakult ki abban, hogy ha az országban élő nem fehéreket sérti és zavarja ez a régi szokás, ideje változtatni rajta. (Ez egyébként, mint a holland Trouw című lap e héten megjelent cikkéből kiderült, egyelőre féloldalasan valósult meg: a nagyobb városokban nincsenek fekete krampuszok az iskolai ünnepségeken és az utcai felvonulásokon, míg a vidék homogénebb társadalmi összetételű településein, ahol ez keveseket zavar, továbbra is szívesen látott vendégek.)

Az irodalmi művek azonban más megítélést érdemelnek. Ha egy adott közösség teljes jogúként akarja befogadni új társait, azzal tesz nekik jót, ha – többek közt irodalmán keresztül – azt is megmutatja, milyen volt a befogadó közeg régen. Különben az újonnan érkezők egy hamis, kozmetikázott múltat ismernének meg. Ám mivel a téma már rég nem fordítók és irodalmárok felségterülete, hanem politikai karakterűvé vált, ebben a megközelítésmódban alighanem hiába reménykedünk.