Hat évvel ezelőtt, 2011 őszén a magyar futballválogatott Moldovában lépett pályára. Amikor játékosaink kifutottak a gyepre, a hazai szurkolótábor szektorában magyar nyelvű molinó fogadta őket, rajta a felirat: „Szar Magyarország!” Később előkerült egy újabb transzparens is, amelyen szintén magyarul ez állt: „Gyűlölünk titeket!” Fogalmam sincs, a moldáv szurkolóknak mi volt a céljuk a feliratokkal, megijeszteni vagy felbosszantani akarták-e a magyar játékosokat és a tévénézőket, de engem kifejezetten jókedvre derítettek. Ilyen érzés lehet egy nagyhatalom polgárának lenni, gondoltam. Magyarországon sokan semmit nem tudnak a moldávokról, nekik mégis határozott véleményük van rólunk. Jó vagy rossz? Kit érdekel. Ha kimennénk az utcára, és megkérdeznénk a járókelőktől, mi Moldova fővárosa, vajon hányan tudnák rávágni, hogy Chisinau? Nem sokan. A chisinauiak egy ellenszenves kisebbsége mégis gyűlölettel gondol ránk. Menő dolog.
Tényleg nem tudom, miért utált bennünket néhány moldáv szurkoló annyira, hogy a véleményét közlendő – a zsebét nem kímélve – magyar nyelvű transzparenst készíttetett, gondosan ügyelve rá, hogy ne vétsenek nyelvtani hibát, az ű betűn is a helyén legyen az ékezet. Gyanítom, a román–magyar feszültségek állhattak a dolog hátterében. Azt viszont kétlem, hogy a moldávok többsége osztaná a futballszurkolók kemény magjának álláspontját. A határon túl járva mindenütt azt láttam: ahogy nekünk, úgy a szerb, a román, a szlovák polgároknak is van egyéb dolguk a gyűlölködésnél. Az emberek zömének se ideje, se kedve nincs a nemzeti frusztrációk mély megéléséhez.
Meg aztán, ha néhányan nemzeti kultúrájuk részének tekintik is bizonyos népcsoportok lenézését vagy gyűlöletét, ők jóval kevesebben vannak, mint gondolnánk. A stadionokban hangosak, a tévéközvetítésekben milliószor tizenöt perc hírnév is jár nekik, az emberek többsége mégsem azonosul velük.
Közel egy évtizeden át jártam nemzetközi gazdasági konferenciákra, és különösen tanulságos volt, hogy sokszor a nyugat-európai cégek is egy kalap alá veszik hazánkat a többi régiós országgal. Hát még a tengerentúliak. A trendek és tendenciák vizsgálatakor nincs értelme azzal vacakolni, hogy Szlovákiára, Lengyelországra, Magyarországra bontsák a térséget. Ami a mi szemünkben markáns különbség, az kicsit távolabbról olyan apró eltérés, ami a mérési hibahatár közelében van. Meg lehet említeni a szabályozás eltéréseit vagy a politikai különbségeket – ezeket Magyarország esetében gyakran meg is említették az elmúlt években –, de nem is kérdés, hogy az országok lakóinak ízlése hasonló, munkamoráljukban, szakértelmükben alig van különbség, és hasonlóan gondolkodnak a világról. Az apró különbségeket főképp a törvényhozás eltérései okozzák.
Utazni muszáj. Semmihez sem hasonlítható az a kép, amilyennek akkor látjuk Magyarországot, ha egy messzi földrészről tekintünk vissza rá. Formái mégis akkor rajzolódnak ki a legélesebben, amikor nem megyünk túl messze. Csak ide, a környékre, ahol első látásra ismerősek, mégis különösek a homlokzatok, ahol a söröző pultosa szakasztott úgy néz ki, mint a volt iskolatársunk, és ugyanúgy hadar, csak nem magyarul, és ahol még olvasni tudunk a gondolatokban. Az apró különbségek elegendők ahhoz, hogy kisiklassanak bennünket a napi rutinból, az otthonosság érzetét mégsem veszik el. Gyakrabban kellene átjárnunk egymáshoz.
Mi, közép-európaiak hasonlóak vagyunk. Kell hogy legyen mondanivalónk egymás számára. Erre gondoltunk, amikor elhatároztuk, hogy hamarosan sorozatot indítunk a Magyar Nemzet hétvégi magazinjában, amelyben régiós országban élő értelmiségiek mondják el benyomásaikat arról a Közép-Európáról, amelyben ha tetszik, ha nem, együtt kell élnünk. Hogy ne csak a huligánoknak és a politikai érdekek szószólóinak a hangját lehessen hallani.
