Pszeudokincs

A Fidesz-kormány legújabb tervei láttán sokan megint a régészet halálát vizionálják.

Utóbbi átvezet az illetékesség kérdésére. Hatalmas csetepaté volt, amikor 2002 után a szocialisták központosították az egész rendszert, és a „magántőkét” is beengedték a „régészbizniszbe”. A félelem abból fakadt, hogy ezekkel a cégekkel olyan személyek is a feltárások közelébe kerülhetnek, akiknek nincs megfelelő képzettségük. Nem mellesleg, volt ebben igazság, össze lehetett futni olyan személlyel autópálya-ásatáson, akinek lövése sem volt a szakmáról – váltig állította egy bronzkori kőbaltáról, hogy halszáknehezék –, mégis „középvezetőként” dolgozhatott. Ám a rendszer egyensúlyba lendült, a magánszektor felszívta azokat a régészeket, akik nem kerültek múzeumi állományba. Vagyis a módosító a „kiindulópontra” vinne – de akkor ez miért probléma? Azért, mert nincs előkészítve a visszatérés a régi-új rendszerre. A szerkezeti működést alapjaiban átalakító váltás előtt nem ártana rendezni a múzeumok finanszírozását, hogy az új kötelezettséggel egyenes arányban tudjanak megfelelő számú szakembert alkalmazni. Sokszor épp az emberi erőforrás, az alulfinanszírozás, az ebből adódó létszámstop miatt nem bírták a tempót (lehetett arról is hallani, hogy egyesek az ásatások elnyújtásával növelik arcpirítóan szűkös költségeiket). Ha ebben nem történnek rendszerszintű változások, most sem lesz másképp.

Jó lenne, ha azok is elgondolkoznának mindezeken, akik peckesen feszítenek a Seuso-kincsek felett. Mert lehet, hogy a nagy csillogásban jól cseng a „kiemelt hangsúlyt fektetünk a nemzeti örökségre” lózung, ám ezt a szürke hétköznapok átgondolatlan kapkodása egy pillanat alatt olcsó pszeudodumává silányítja. Ami még kiábrándítóbb: a kétarcú, janusi kirakatpolitikának épp a nemzeti örökség látja kárát.