Sokadjára piszkál bele „saját”, 2001-ben elfogadott örökségvédelmi törvényébe az Orbán-kormány. Ezúttal Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes nyújtott be egy olyan módosítót, amely ismét felkavarta az állóvizet a szakmában és azon kívül is. Az új szövegezés szerint tovább rövidítenék a feltárásokra szánt időkeretet, így az eddig is sokszor extrémnek számító 30 „feltárásra alkalmas” nap helyett, mindössze „30 nap” állhatna rendelkezésre egy-egy lelőhely ásatási munkálataira. Ezzel párhuzamosan felszámolnák azt az alig kétéves régészeti akkreditációs rendszert, amely célja lett volna, hogy kizárólag megfelelő személyi állománnyal és eszközökkel bíró múzeumok, egyetemek, régészeti magánvállalkozások végezzenek feltárásokat.
A tervek nyomán a sajtó a régészet halálát vizionálta, de látni kell, hogy ez a „harc” nem új keletű. A szakma és a nagy beruházók kinyújtott karjaként egyaránt üzemelő politika hosszú évek-évtizedek óta járja körtáncát. Semjén Zsolt módosítója csak újabb állomása a soha véget nem érő adok-kapoknak. Noha az időkeret és a feltárás illetékességének kérdésköre összefügg, érdemes a két dolgot különválasztani. Mert míg az előbbi teljes őrület, addig utóbbi, megfelelő szabályozás mellett, nem ördögtől való.
Ami a 30 napot illeti: már a korábbi szűkítés is kész agyrém volt. Ugyan a jogalkotó érthetően szeretné, hogy feltárás címén ne nyújtsák a végtelenségig a beruházások előtti ásatásokat, és azok jelentőségét és költségeit ne emeljék indokolatlanul az egekbe, de ez az univerzális, lelőhelytől, leletanyagtól függetlenül mindenre ráhúzott keret arcátlan szembe köpése a nemzeti örökségnek. Egy kis matek, hogy megértsük, miért. Egy autópálya-nyomvonal előzetes feltárásakor a mindig érdekfeszítő humuszolás után kétszáz sírhelyes népvándorlás kori temetőre bukkannak a régészek. Nem extrém eset. Ezek szerint most ezt a kétszáz sírt 30 nap alatt, időjárástól, minden egyébtől függetlenül szakszerűen ki kell bontaniuk, precízen dokumentálniuk, felszedniük, biztonságosan elszállítaniuk. A megoldandó egyenlet: ha egy régész egy sírral (optimális esetben) két nap alatt végez, akkor hány régész kell ahhoz, hogy kétszáz sírt 30 nap alatt szállításra kész állapotba helyezzünk? És ez csak egy lelőhely – miközben egy autópálya-nyomvonalnál szimultán zajlik akár 8-10 feltárás egyszerre. Jó lenne végre, ha a jogalkotók felfognák, a különféle korszakok különféle lelőhelyeit nem lehet egy kalap alá venni. Egy építészeti jelenségekkel zsúfolt (gyakran a modern város alatt lévő) római kori depót például nem lehet ugyanúgy kezelni, mint egy alig néhány objektummal tarkított, akár nagyobb kiterjedésű bronzkori telepet. Fontos lenne, hogy a feltárás hosszát az anyag sűrűsége és feltárásának lehetőségei határozzák meg, és ne az, hogy azt mondják: márpedig 30 nap – és jön a dózer! Már az észszerűbb lenne, ha az időkeretet az adott lelőhelyen előbukkanó anyaghoz képest egy vegyes szakbizottság lőné be. Így az is elkerülhető lenne, hogy ásatás legyen olyan helyen, ahol két kerámiatöredéket találtak összesen.
Utóbbi átvezet az illetékesség kérdésére. Hatalmas csetepaté volt, amikor 2002 után a szocialisták központosították az egész rendszert, és a „magántőkét” is beengedték a „régészbizniszbe”. A félelem abból fakadt, hogy ezekkel a cégekkel olyan személyek is a feltárások közelébe kerülhetnek, akiknek nincs megfelelő képzettségük. Nem mellesleg, volt ebben igazság, össze lehetett futni olyan személlyel autópálya-ásatáson, akinek lövése sem volt a szakmáról – váltig állította egy bronzkori kőbaltáról, hogy halszáknehezék –, mégis „középvezetőként” dolgozhatott. Ám a rendszer egyensúlyba lendült, a magánszektor felszívta azokat a régészeket, akik nem kerültek múzeumi állományba. Vagyis a módosító a „kiindulópontra” vinne – de akkor ez miért probléma? Azért, mert nincs előkészítve a visszatérés a régi-új rendszerre. A szerkezeti működést alapjaiban átalakító váltás előtt nem ártana rendezni a múzeumok finanszírozását, hogy az új kötelezettséggel egyenes arányban tudjanak megfelelő számú szakembert alkalmazni. Sokszor épp az emberi erőforrás, az alulfinanszírozás, az ebből adódó létszámstop miatt nem bírták a tempót (lehetett arról is hallani, hogy egyesek az ásatások elnyújtásával növelik arcpirítóan szűkös költségeiket). Ha ebben nem történnek rendszerszintű változások, most sem lesz másképp.
Jó lenne, ha azok is elgondolkoznának mindezeken, akik peckesen feszítenek a Seuso-kincsek felett. Mert lehet, hogy a nagy csillogásban jól cseng a „kiemelt hangsúlyt fektetünk a nemzeti örökségre” lózung, ám ezt a szürke hétköznapok átgondolatlan kapkodása egy pillanat alatt olcsó pszeudodumává silányítja. Ami még kiábrándítóbb: a kétarcú, janusi kirakatpolitikának épp a nemzeti örökség látja kárát.
