Alain Juppé, Jacques Chirac köztársasági elnök első kormányának miniszterelnöke 1995 telén egyszerre három megszorító reformot szeretett volna tető alá hozni: a francia államvasutakét, a nyugdíjrendszerét és az egészségbiztosításét. Ennek azonban az egész országot megbénító társadalmi felzúdulás lett a következménye. Olyan heves ellenállás, amelyhez foghatót talán az 1968-as általános sztrájk idején láttak utoljára Franciaországban. A miniszterelnök kénytelen volt visszakozni, de a kudarc szégyenfoltja azóta is ott éktelenkedik politikusi mundérján. Ma viszont Emmanuel Macron elnök nem három, hanem legalább tíz – ha ugyan nem tizenöt – reformot akar viszonylag rövid idő alatt nyélbe ütni. És mégis, ezek – köztük a munka törvénykönyvének rendeleti úton végrehajtott átalakítása – furcsa módon nem ütköznek komolyabb ellenállásba.
Ami a Macron által elkezdett, illetve kilátásba helyezett reformokat illeti, a munka törvénykönyve mellett (amelyben a munkavállalók biztonságát garantáló rendelkezések egész sorát helyezik hatályon kívül) ott van a nagy vagyonokra kivetett „szolidaritási adó” (Impôt de Solidarité sur la Fortune) negyedére csökkentése; a köztisztviselők fizetésének befagyasztása; az egyéni megítélés alapján adható lakbértámogatás (Aides personnalisées au logement) megnyirbálása; az egészségügyi hozzájárulás (Contribution sociale généralisée) főleg nyugdíjasokat sújtó emelése; a Livret A takarékbetétkönyv betéti kamatainak inflációs ráta alá szorítása két éven át – és a francia államvasutakról meg a privatizációról még nem is beszéltünk. Ráadásul Macrontól idegen a közvetlen elődök fontolva haladása, óvatossága. Ő is ugyanabba az irányba tart, mint elődei, ám sokkal messzebbre akar eljutni, gyorsabban és lendületesebben.
Emmanuel Macron nemzedéke abban különbözik az előtte járó politikusok generációitól, hogy meg van róla győződve: rajta kívül senki sem tudja, hogy mi a jó az országnak. Úgy gondolja, bármilyen szép dolog is a demokrácia, semmi értelme meddő vitákra pocsékolni a drága időt. Különben is: ha egyszer úgy fogjuk fel a dolgot, hogy csak egy gazdaságpolitika lehet nyerő, nevezetesen a miénk, akkor nincs is min polemizálni.
Macron a jórészt állami főtisztviselőkből álló pénzügyi elit képviselője, amely hosszú éveken át látta el neoliberális tanácsaival a baloldalt és a jobboldalt egyaránt, és amely egyre nagyobb ingerültséggel és türelmetlenséggel tapasztalta, hogy bár a bal és a jobb is meghallgatta, mindkettő csak lassan, apró léptekkel, óvatosan araszolva haladt előre. Ennek a költségvetési minisztériumhoz szorosabb-lazább szálakkal kötődő pénzügyi elitnek tudható be, hogy a baloldal gazdaságpolitikáját hovatovább a legnagyobb jóakarattal sem lehetett megkülönböztetni a jobboldalétól. Aztán a helyzetet kihasználva ugyanez a pénzügyi elit segítette a saját emberét, a tehetséges és fiatal Emmanuel Macront az elnöki székbe.
Ez a pénzügyi elit, amely mélyen megveti a totojázó politikusokat, most szinte ujjong, hogy végre minden akadály elhárult a reformok útjából. Ez a magyarázata a reformdömpingnek: mintha a nagy sietséggel az elvesztett éveket-évtizedeket akarnák behozni. Ezért nincs idő megegyezésre, tárgyalásra, meggyőzésre, no meg arra, hogy a parlament két háza megfontoltan megvitassa a törvényjavaslatokat. Mindez természetesen elválaszthatatlan az elnöki hatalom macroni felfogásától. A kampány idején sokan abba a hitbe ringatták magukat, hogy a gazdaságot illetően liberális Emmanuel Macron talán a politikában is liberális elveket fog vallani. Abban reménykedtek, hogy nem él vissza az elnöki túlhatalommal, és a parlament funkcióját ugyanúgy tiszteletben fogja tartani, mint a sajtó szerepét. Nem így történt. Élve az alkotmányban körvonalazott jogosítványaival, Macron a korlátlan elnöki hatalom koncepcióját tette magáévá. Ezért tudja az összes reformot levezényelni – vaskézzel, egyszerre, úgyszólván rohamléptekben.
A köztársaság államigazgatási főiskoláján tanult pénzügyi elit nagy utat járt be, mire eljutott idáig. Már 1848-ban is felvetődött a főtisztviselőket képző főiskola gondolata, majd a Népfront idején Jean Zay oktatásügyi miniszter vetette fel újra az ötletet, amely akkor nem, majd csak a háború után, a Nemzeti Államigazgatási Főiskola (École Nationale d’Administration) alapításával valósult meg. A nagy presztízsű intézmény, amelynek 2002-től 2004-ig a jelenlegi köztársasági elnök is hallgatója volt, a nyolcvanas-kilencvenes évektől hatalmas szerepet játszott az egyedül üdvözítőnek tartott neoliberális eszmék terjesztésében. A veszélyt – vagyis a lehetőséget, hogy egy köztisztviselői elit kisajátítja és ráerőszakolja az országra a közjó meghatározását – a nácik által meggyilkolt középkortörténész, Marc Bloch előre látta. Ezért vallotta azt, hogy a köztársaság vezető tisztviselőinek képzését nem volna szabad egyetlen elitintézményre bízni, ezen a téren is szem előtt kellene tartani az egyetemi képzés pluralizmusát és sokféleségét.
Marc Bloch így ír a német megszállás alatt keletkezett, de csak halála után közreadott Furcsa vereség (L’étrange défaite) című művében: „Bármilyen előjelű legyen a kormány, az ország megsínyli, ha a hatalmi szervek ellenségesen viszonyulnak a közintézmények szelleméhez. A monarchiának monarchista főtisztviselői karra van szüksége. Ezzel szemben a demokráciát teljesen aláássa, ha – a közérdeket megcsúfolva – a megvetésére nevelik főtisztviselőit, és ha ezek a főtisztviselők, akik már csak vagyoni okokból is épp annak az osztálynak a leszármazottai, amelynek mindenhatóságát épp a demokrácia volna hivatva megtörni, csak jobb szándékuk ellenére szolgálják.” (Paris, Société des Éditeurs, 1946, 100. old. – fordítás tőlem, Á. P.)
Csakugyan, a kilencvenes évek elejétől a pénzügyes főtisztviselői elit tagjai, akiket a közérdek védelmére és képviseletére készítettek fel a köztársaság elit főiskoláján, a sorozatos privatizációkból hasznot húzva egymás után hagyták ott az állam szolgálatát a privatizált nagyvállalatok jól fizetett vezetői pozícióiért. Akik megmaradtak állami szolgálatban, azok sem taksálták sokra a közérdeket, őket is megfertőzte a magánszektornak, a magánérdeknek a köztársasági intézményeket erodáló logikája. Ennek a változásnak egyszerre következménye és győzelme Macron elnökké választása, aki személyében – ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni – nem politikus, hanem pénzügyekben otthonosan mozgó, a magánszektort is megjárt volt állami főtisztviselő került a köztársaság élére.
Bármennyit beszél Macron a legszélesebb elnöki hatalom francia tradíciójáról, az ő tekintélye nem annyira a hagyomány, mint inkább a politikai siker, a felmutatott eredmények függvénye. Macron és pártja az elképesztő politikai sikersorozat után az utóbbi két-három hónapban lépett a gazdaság – mondhatnánk úgy is: a valóság – mocsaras területére. Hogy az elnök és az őt támogató elit miképpen tud a problémákkal hosszú távon megbirkózni, az nem is annyira az előttünk álló hónapokban-években, mint inkább 2022-ben dől el, amikor véget ér ötéves mandátuma. Félő, hogy akkor már semmi sem menti meg Franciaországot attól, amit eddig sikerült elkerülni.
A szerző újságíró, műfordító
