Megszületett az ítélet Ratko Mladic egykori boszniai szerb főparancsnok ügyében a hágai bíróságon. A helyi haderő egykori vezetőjét, aki egyebek között a srebrenicai népirtásért felelt, életfogytiglani börtönre ítélték. A volt katona az ítéletet ugyanolyan primitív stílusban fogadta, ahogy a tárgyalások alatt is számtalanszor viselkedett. Ha nem tudnánk, hogy egy gyilkosról van szó, csak szánalmasnak, komikusnak tarthatnánk, ahogy néha protézisét kivéve köpködött, ordibált. Az ítélethirdetésre betette a fogsorát, de kalitkájában, ahol a bírákat hallgatta, üvöltözni kezdett, a hágai törvényszéket, a srebrenicai áldozatokat gyalázta. Elvezették, miközben kimondatott rá a súlyos és jól megérdemelt büntetés.
Ügye kapcsán rögtön tehetünk három észrevételt. A hágai bíróság majdnem hiábavaló fáradozásairól, a nacionalizmus minduntalan fellángoló veszélyességéről, az európai béke törékenységéről.
Ratko Mladic elítélésével lezárul a törvényszék munkája, már csak a fellebbezésekkel és az archívum gondozásával kell foglalkoznia. A nürnbergi törvényszék mintájára hozta létre az ENSZ 1993-ban: a cél az volt, hogy a nemzetközi jog ítéljen a jugoszláv háborús bűnösök felett. Nem kollektív bűnösséget keresett, nem a háborúban részt vevő népekről, hanem mindig konkrét személyekről ítélkezett. Azt remélték azonban, hogy az ügyek nyomán az egykori jugoszláv tagköztársaságokban megkezdődik a társadalmi szembenézés, a múltfeldolgozás. Most, hogy zárják a történetet, kijelenthetjük: egyik célt sem érték el.
Hiába ültek konkrét személyek a vádlottak padján, a közvélemény, különösen a Balkánon, kollektív felelősséget várt az ítéletektől. Minden ország nacionalista közélete a másik nép bűnösségét hirdette. „A szerbek” sokallták „a szerbek” elleni ítéleteket. Slobodan Milosevic, Radovan Karadzic vagy Ratko Mladic a nacionalista közegben a mai napig hősnek számít. Belgrádban vagy Banja Lukában fiatalok viselik az arcképüket pólóikon. „A horvátok” vagy „a bosnyákok” meg közben kevesellték „a szerbség” elítélését. Sehol sem az egyéni tett állt a középpontban, hanem mindenütt „a másik nép” „bűnössége”. Egy ország közéletében sem vezettek az ítéletek valódi vitához, a múlt feldolgozásához, mindenütt a nacionalista düh és sérelem uralkodik a mai napig. A nemzetközileg összetákolt Bosznia-Hercegovinában mára szerb, bosnyák és horvát nacionalista vezetők is nyíltan beszélnek újabb háborúkról, területrendezésről. A daytoni egyezmény eleve helybenhagyta Karadzic és Mladic etnikai tisztogatását: mára például Srebrenica majdnem színtiszta szerb város lett, amelynek szerb nacionalista politikus a polgármestere.
Hogy a nacionalizmus hova vezet, az nagyon jól tanulmányozható Boszniában. Az oszmán időktől a Habsburg-uralmon át Jugoszláviáig multikulturális, soknyelvű, sokvallású térség a háború miatt elvesztette sokszínűségét, érdekességét, hangulatát, relatív jólétét. Etnikailag „tiszta”, de nyomorúságosan szegény, kulturálisan beszürkült, reménytelenül korrupt gettókra szakadt az ország. Amit a nacionalisták Európa-szerte akarnak – mármint: az etnikai tisztaság, a kulturális homogenitás –, az Boszniában több tízezer halálos áldozaton keresztül valósult meg. Bosznia példája azt mutatja, hogy az első nacionalista gondolatban, szónoklatban már mindig ott van a népirtás lehetősége. Amikor Radovan Karadzic még költőként emelkedett szólásra a szarajevói parlamentben, és a szerb nemzetnek követelt többletjogokat, akkor kezdődött valójában minden. Különösen a mai időkben, amikor oly sok álkeresztény védi a „keresztény Európát”, nem árt emlékezni: Karadzic és Mladic a „keresztény Európát” védendő, az „iszlamizációt” megakadályozandó gyilkolt le Srebrenicában muzulmán férfiakat. Maguk hirdették, hogy a muzulmánok halomra ölésével védik a kereszténységet. Amikor Szarajevót lőtték a hegyekből, keresztény imákat mormoltak, pópák áldották meg fegyvereiket.
Nem lehet azt mondani, hogy ez a Balkán távol van tőlünk. A Balkánon csupán hamarabb és gyorsabban jelennek meg azok a nacionalista dühök, amelyek Európában másutt is ott vannak. Ezért az Európai Uniónak sem lehet sikeres békeprojektként tekintenie önmagára. Álságos arról beszélni, hogy Európában a második világháború óta béke uralkodik. Nem Auschwitz volt ugyanis az utolsó „felvilágosult”, „keresztény”, „civilizált” hely Európában, ahol iparszerűen irtottak ki embereket nemzetiségük, vallásuk miatt. Huszonkét évvel ezelőtt, Budapesttől kevesebb mint ötszáz kilométerre újra megtörtént ez.
Ahogy mindig megtörténik, amikor a nacionalizmus szelleme bejárja a kontinenst. És ma megint bejárja. Nemcsak Srebrenicában, de Budapesttől Bécsen át Barcelonáig sok helyen. Ratko Mladic szellemisége velünk marad.
