A koalíció másik neve kompromisszum – tartja a politikai folyosói bölcsesség. Az ünnepelt sokszínűség, Európa egekig magasztalt állítólagos lényege ezúttal nem hozott áldást a berlini koalíciós tárgyalásokra, vasárnap éjjel óta egészen biztosan állítható, hogy Németországnak nem lesz háromszínű Jamaica-kormánya. Miért is lett volna? Az igencsak elnagyoltan és általánosító módon jobbközépnek hívott CDU, a liberálisnak nevezett FDP és jobb híján balközépként körülírt Zöldek legfeljebb csak a koalíciós tárgyalások alatt felszolgált kávé erejében állapodhattak meg, másban nemigen. A pártokat csupán ég és föld választja el egymástól, és tényleg csak a legelborultabb pártfunkcionáriusok gondolhatták, hogy nyakatekert feltételrendszerek és tilalomfák felállításával működőképes kormányzást lehetett volna kifacsarni a széttartó erőkből.
Angela Merkelék több hete tartó, a sajtó által is óvatos távolságtartással illetett kínos próbálkozásával kapcsolatban egyre csak tolulnak a bölcsességek. A kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad – eddig ez határozta meg Európa nagyhatalmának, az Európai Unió valós központjának okosan kigondolt vezetési rendszerét. A társadalom ezernyi rétegét, milliónyi szertefutó gondolatát maga alá gyűjtő CDU helyben és országosan is hitelesen tudta képviselni a német érdeket, mi több, a németnek lenni lényegét. A szocdemek (SPD) – ezt a szerepüket elismerve, tőlük nem elvitatva – pedig többé-kevésbé hitelesen tudták bársonyossá tenni választóiknak az elnyomó kapitalista világot, s a szolidaritás jegyében a koalíciós társból kikényszeríteni a nagyobb visszaosztást. A tandem e XX. századi logikája 2005-től egészen a menekültválság magasra csapó 2015-ös hullámai elérkezéséig működött. Két év sem kellett hozzá, és egy széttöredezett társadalomban, ahol a kelleténél többfelé szórja szavazatát a nép, brutálisan megmutatkoztak az elgondolás gyengeségei. A kompromisszum mint működési modell és sikerkovács megoldás azért is vakíthatja el a németeket, mert eddig nemcsak CDU–szocdem, hanem CDU–liberális (Kohl-korszak) és szocdem–Zöldek (Schröder-korszak) felállásban is működött a mutatvány.
Eljött az ihletett pillanat, hogy – a jövőbeli koalíciókötés képességét nem elvitatva a kereszténydemokratáktól – a CDU végre magába nézzen, mivé is vált. Hogy a merkeli értelemben lassú, de folyamatos középre nyitással és a szocdem értékek felfalásával, az uniós vezérszerepbe belemerevedve végül is mit képviselnek ma a párt alsó-felső szintjén dolgozók, bevándorlási krízisen túl, lázadás évén innen. Az a napnál világosabb, hogy az SPD-vel bajok vannak, húszszázalékos választási eredményük történelmi bukás, szépen be is jelentették, hogy nem koalícióznak. A CDU-nak viszont az a tragédiája, hogy nincs ki vagy mi ellen ellenzékbe vonulnia, hogy rendezze sorait, jelenlegi súlyánál fogva még túl nagy ahhoz, hogy átengedje a kormányrudat. De a terep szűkül, ezt már csak egy tavaszi megismételt választás – ahogy Merkel tegnap utalt is rá – vagy egy kisebbségi kormányzás tisztázhatja. Mert akkor kiderülne, van-e válasza a CDU Merkelen túli világának, vagyis az új generációnak a hogyan továbbra, vagy nincs, és akkor ideje visszahúzódni a csigaházba, és elgondolkodni, mit tartalmazzon a németnek lenni a XXI. században. Végül pedig: az nevet, aki utoljára nevet, vagyis ott bujkál a félhomályban az elmúlt években a legtöbb tartományi parlamentbe és a szövetségi törvényhozásba is beszavazott Alternatíva Németországnak (AfD), amely csendben az ország harmadik legnagyobb politikai erejévé vált.
Egyértelmű, hogy Németország megtorpanása Európának és Magyarországnak is hátrányos, mert esetünkben nem igaz a tétel, hogy minél rosszabb a másiknak, annál jobb nekünk. Egy biztos, a kiszámíthatóságnak lőttek: a kisebbségi kormányzás és egy előre hozott választás sem jelent túl sok jót. Itt és most csak annak lehet örülni, hogy egy eleve életképtelen koalíció nem is jött létre.
