Önéletrajzi elemekben bővelkedve mesélem: szovjet kisgyermek koromban nélkülöznünk kellett egyes ételeket és italokat, amelyekről könyv- és filmélményeink alapján úgy sejtettük, egészen bizonyosan fantasztikusak. A vágy titokzatos tárgyai voltak ők egytől egyig. Mindenki ismeri az érzést, aki a rendszerváltás előtt nőtt fel, ám a mi helyzetünk halmozottan hátrányos volt, amennyiben nálunk nemhogy mekis, de csalamádés hamburgert sem lehetett kapni. Valamint hot dogot és pizzát sem. Nem csupán Técsőn vagy Ungváron, legjobb tudásom szerint Moszkvában vagy Leningrádban is ez volt a helyzet. Holott Moszkvában vagy Leningrádban kóla is volt, nem úgy, mint a perifériákon. Igaz, Coca nem, de Pepsi igen, és akkor még nem számított a kettejük közötti érzékszervi különbség. Ma meg már nem számít – viszont ez nem tartozik a tárgyhoz.
Egy szó, mint száz, revelációszámba ment, amikor az ungvári korzón kinyitott az első pizzéria. Ez alighanem 1989-ben történt, de nem kizárt, hogy 1990-ben. Hatalmas üvegablakai voltak az étteremnek, szinte mint nyugaton, és sokféle pizzát sütöttek. Egyik jobban ízlett, mint a másik. Ráadásul különböző fűszeres szószokat is adtak melléjük. Le voltunk nyűgözve. Valósággá váltak az álmok.
Utána azonban telt-múlt az idő – kisvártatva immár Magyarországon –, és apránként szertefoszlottak az illúziók. Többé sosem volt annyira ízletes egyetlen pizza sem. Hosszú évekig. Noha volt belőlük rengeteg. Dunát lehetett volna rekeszteni velük.
Mennyiségi kérdés, vélhetnénk, még mielőtt megpróbálunk a jelenség mélyére ásni. Ami könnyen és bármikor elérhető, az magától értetődően elvarázstalanodik. Meg minőségi kérdés is. Amikor valamiből sok van, akkor a sok jelentős része egyszerűen nem lehet igazán jó. Praktikusan. Hogyan is lehetne jó annyiért és olyan alapanyagokból, amennyiért és amilyenekből készül szerte mindenhol?
Ez eddig stimmel. Mégis felmerül pluszban egy speciális paradoxon. Erre vén fejjel jöttem rá. Elég fura, hogy nem korábban. Sebaj, jó pap holtig tanul, ha nem pap, akkor is.