Ha nincs történetünk, nem értjük, mi történik – mondja egy beszélgetésben a kiváló történész, Juval Noa Harari (Yuval Noah Harari), és én is éppen a történetekről és az értésről szeretnék beszélni. Attól tartok, meg kell állnunk, és mindenekelőtt fel kell tennünk magunknak egy zavarba ejtő kérdést: akarjuk-e, hogy legyenek történeteink, s általuk értsük a dolgokat? Vagy megelégszünk azzal, hogy a villámsebességű politikai térben mozaikokat rakosgatunk, közhelyeket ismételgetünk, vagy éppen valami véletlentől várjuk, hogy minden megváltozzon.
Összehasonlítható-e a jelen a múlttal, és ha igen, hogyan? Engedjék meg, hogy ezzel kapcsolatban elmeséljek két történetet. Az első a rendszerváltásról szól. Akkoriban azt hittük, értjük, mi zajlik körülöttünk. Az átmenet időszakában minden olyan nyilvánvalónak látszott. Először az idődimenzióról. Akkor csak a jelen létezett, a történelem nem tűnt fontosnak. A demokrácia a jelen feladata, s éppen attól nyeri el az értelmét, hogy a történelmet magunk mögött hagyjuk, és belépünk az örök jelenbe. A rendszerváltás örök jelene pompás volt és pazar. Hazazavartuk a szovjet csapatokat, kiépítettük az intézményeket, megválasztottuk az új parlamentet, létrejött az új kormány, és legfőképpen: bíztunk benne, hogy olyanok leszünk, mint a Nyugat. Az átmenet korának legnagyobb sztorija, hogy Magyarország végre révbe ért. Kompország kikötött, partjait a továbbiakban ha nem is az Atlanti-óceán nyaldossa, de nem is a Volga. Úgy látszott, a magyar emberek élete átalakul; jön a politika iránti bizalom, jön a közmegegyezés, a közös célok érdekében történő munkálkodás, és persze jön a jólét, vagy kissé kollektívebben megfogalmazva: a jóléti állam.
Persze azért senki nem gondolta, hogy mindezek a remények egy csapásra beteljesülnek, de az irány egyértelmű volt: a demokrácia megteremtése, majd – viszonylag rövid idő alatt – a demokrácia konszolidálása. Kerek történet, tele optimizmussal, bizonyossággal, reménnyel. Jól mesélhető, jól érthető. Értettük és meséltük is. Viszont elérkezett egy pillanat, ami mindent megváltoztatott, és mi történet nélkül maradtunk. Ezt a pontot én sokakkal ellentétben nem 2010-re, hanem 2006-ra teszem. Ekkor került sorrendben másodszor kormányra az MSZP–SZDSZ-koalíció. Ekkor váltotta fel először a négyéves ciklust egy nyolcéves. Ekkor született meg az akkori jobboldal fejében a rémkép: úristen, a baloldal akár hosszabb távon is bebetonozhatja magát! Ekkor csapott meg bennünket először a történelem szele.
A magyar történelem ugyanis jól ismeri a hosszú kormányzásokat. Kétharmados, sőt háromnegyedes kormányok bőséggel váltogatták benne egymást. Hogy azok nem demokratikus korok voltak? Elismerem. De ki vitatná, hogy ezek éppúgy a magyar történelem részei, mint ami 1990 óta történik? Azokat a régi korokat szeretnénk kiradírozni? Szép szándék, s 1990 után meg is próbáltuk, de legkésőbb 2006-ban rá kellett (volna) jönnünk, hogy bizony nem a történelemnek, hanem „a történelem végének” van vége. Vagy másképpen: visszatérőben a történelem. Először csak azzal, hogy 2006–2010 között jött a második MSZP–SZDSZ-ciklus. Aztán azzal, hogy 2010-től jött a Fidesz-gőzhenger, ami immár egy harmadik ciklusba is torkollhat 2018-ban. Meg egy negyedikbe és ötödikbe.
Ezt elmesélni? Ezt érteni? Na ne!
Ilyen meglepő átalakulásra nincs szavunk. Ami van, az az értetlenségé. Hogy lehet ennyire birka ez a nép? Nem veszi észre, hogy önkényuralom készül? Sőt már önkényuralomban élünk? Ugye ismerős és mindennapos ez a megközelítés? Na de hol van ebben a sztori, a megértés? Elmesélhető-e, mi a mai helyzet? Meggyőződésem, hogy a mai politikai aszimmetria kormány- és ellenzéki pártok között azért (is) alakult ki, mert a kormány a mai helyzetet jobban, az ellenzék meg lényegében sehogy nem tudja elmesélni. Miért gondolom ezt? Hasonlítsuk még egyszer össze a rendszerváltássztorit és a mait.
Akkor – mint mondtam – a demokrácia kiépítése tűnt első számú feladatnak. És sokak szívét, agyát (igen, mindkettőt) átjárhatta a tudat, hogy Magyarország végre független. A demokrácia bevezetése a függetlenség visszaszerzését is jelentette. Egészen más idő volt ez, mint a mai, amikor állítólag a nacionalizmusok veszélyeztetik a világbékét. Akkor a nemzetállam Kelet-Közép-Európa népeinek elérendő célja volt. Egyenértékű a demokráciával. S pont ez a lényeg: azért sikerült (viszonylag) konszenzusos átmenetet produkálni, mert a szó szoros értelmében mindenki megtalálhatta benne a neki legfontosabb célokat és értékeket. Akik inkább világpolgárnak gondolták magukat, azok a liberális demokrácia egyetemes normáit; akik inkább nemzetelvűnek, azok a visszanyert függetlenséget és a nemzeti szuverenitást. Az akkori „történelem nélküli” történelem – látjuk – a kezünkre játszott: minden azt a célt szolgálta, hogy értsük a folyamatot, amelyben élünk. Ma pedig semmi nem játszik a kezünkre. A mai kor nem elmesélhető, ezért nem is értjük.
Nem tudjuk rendesen elmesélni, miért nem folytatódott a demokrácia konszolidálódása, és miért jött helyébe a Fidesz hatalma. Az elmesélési kísérletek inkább ráolvasások, mágiák vagy elhatárolódások. A Fidesz? „Egy rablóbanda” – olvasható egy minapi elemzésben, és a szerző egészen Szent Ágostonig vezeti vissza elméletét. Mások maffiaállamot mondanak. Vagy autokráciát. És persze a legvadabbak és legdühösebbek fasizmust. Ezekkel az elmesélési kísérletekkel az a baj, hogy reménytelenül egyoldalúak, és nem lehet tanulni belőlük semmit. A Hitler–Orbán-párhuzamoknak van tanulságuk? Ha nagyon kiéleznénk, elég szörnyű tanulságot kellene levonnunk, de miért akarnánk azt a tanulságot levonni? Ha valamiért érdemes politikai elemzőnek lenni, az az, hogy lássuk és megmutassuk a tanulást a politikában. A fasizmusnarratívából a magam részéről semmit nem tudok megmutatni. És gyanítom, hogy az a közönség se sokat tanul belőle, akinek befogadásra szánják. Ez által – nem nehéz kimutatni – nem bővül az ellenzék szavazóinak tábora.
Holott volna mit elmesélni a mai időkről is. S megint csak induljunk ki az átmenet korából. Ha így járunk el, akkor nemcsak a demokrácia és a nemzetállam létrejötte a két kulcsszó, hanem van egy harmadik is: Nyugat! Szóltam már arról, hogy mindenki a Nyugatot tartotta mércének, de nem beszéltem arról, hogy az egész kelet-közép-európai átmenet egy geopolitikai játszma. Francis Fukuyama a sokat emlegetett A történelem vége? című írásában ezt briliánsan leírja. A demokrácia azért jöhet létre térségünkben, mert a szovjet elitek partnerek ebben, vagy legalábbis nem fúrják meg. S hadd hozzak egy másik példát is. Soros György írja 1999-ben megjelent, A globális kapitalizmus válsága című könyvében, hogy 1997-ben ő keresztül-kasul utazta Oroszországot. Ő volt az egyik fő támogatója a Jelcin-féle reformkormányoknak. Messzire vezetne, ha Soros akkori és mai szerepét akarnám boncolgatni (most nem is teszem), csupán az a lényeg, hogy a Nyugat egészen a 2000-es évek elejéig erős szövetségest látott Oroszországban és a térség más országaiban is. Az a geopolitikai képlet, ami 1990 környékén létrejött, egészen a 2000-es évek elejéig megmaradt.
Ezután alapvetően megváltozott a helyzet. A 2000-es évtizedben a Nyugat dominanciája nagymértékben módosult a térségben, a putyinizmus már csak válaszreakció. Míg 1990-ben a Szovjetunió megszűnt potenciális ellenfél lenni, tíz-tizenöt évvel később Oroszország elkezdett fölemelkedni. Ennek a folyamatnak ugyanúgy kihatása lesz a geopolitikára, mint annak, hogy a 80-as évek végén a Szovjetunió elvesztette a befolyását. Ezt az értelmezést nem szeretjük? Oké. De én most nem szimpátiákról, hanem történetekről és értésről beszélek. Arról, hogy azért nem tudunk értelmes történeteket mondani, mert nem értjük, hogy valójában mi zajlik körülöttünk, illetve meghökkenünk a történéseken.
Meghökkenünk például a nemzeti érzés erősödésén. Persze nem is tudjuk reálisan elmesélni. Már mondtam, hogy az átmenet idején a nemzetállam alapjában véve pozitív fogalom volt. Mint ahogy – nem árt ezt felidézni – a nemzetállam volt a liberális demokrácia két komponensének (liberalizmusnak és demokráciának) a harmonizáló közege is. A liberális demokráciák ugyanis messze nem a globalizáció körülményei között jöttek létre, hanem nemzeti keretek között. Manapság persze túlléptek vagy túl akarnak lépni ezen, de a nyugati fejlett demokráciák vajon elvárhatják-e a kelet-közép-európai államoktól, hogy ugyanezt tegyék? Hogy amikor éppen hogy nemzetállammá váltak, máris globalizálódjanak?
A cikk elején már említett Harari azt mondja, hogy a globális világ működésének elfogadásához az állampolgárok részéről többlethűségre van szükség. Azaz arra, hogy ne csak a saját nemzetünkben, hanem az afölötti entitásokban is higgyünk. De hogyan tegyük ezt, amikor erről a globális világról, annak pozitív vonásairól nincs jól elmesélhető történetünk? Sem akkor, sem azóta nincs sztori arról, hogy Magyarország milyen módon lehet integráns része a globális világnak. Ezt a sztorit egyáltalán nem helyettesítheti a Soros-ellenes vagy Soros mellett kiálló sztori.
A magyar politikai fejlődés logikáját kell tehát megértenünk. Elemzőként nekem legalábbis ez a célom. Nem az egyik korszakot vagy a másikat önmagában, hanem azt, hogy mi és miért változik meg. S pont itt a bökkenő. Ugyanis nekem úgy tűnik: sokkal többet foglalkozunk a változás tagadásával, mint annak megértésével. A változás valami nemszeretem-kategória a magyar politikában. Ebből is fakad, hogy megint ott tartunk, hogy minden zsákutcának látszik. Ahogy azonban mondani szokták: a zsákutcának megvan az az előnye, hogy rövid, vissza lehet fordulni. Hogyan lehetséges akkor, hogy a mi zsákutcáink (már ha vannak) évszázadokig tartanak? Ez képtelenség. Valami másról van szó.
S hogy a 2018-as választással kapcsolatban zárjam fejtegetésemet: a mai ellenzék akkor fog tudni újra hatásos történetet mesélni, ha a változást nem ab ovo veti el, hanem igyekszik megérteni, hogy a politika most már nemcsak a jelenben, hanem a történelemben is zajlik.
(A szerző politológus. A témáról könyvet írt A magyar politikai fejlődés logikája címmel, amelyet csütörtökön mutatnak be.)
