1. Férfi vagyok, így a feminizmusról vallott véleményem, már ha különbözik a feministákétól, csak részrehajló lehet. (Különbözik.) Ha nőként lenne ugyanaz a véleményem, akkor meg ugye ön(nő)gyűlölő volnék.
2. Vagyok annyira individualista, hogy úgy tartsam, kötelességem teljes mértékben felelősséget vállalnom önmagamért, de már családom tagjaiért érzett felelősségem – bár nagy – is korlátozott. Szerintem ez másokra éppúgy vonatkozik, ahogy reám. Elutasítom, hogy közvetve vagy közvetlenül felelős lennék egy másik ember, mondjuk egy másik férfi tetteiért.
3. Minden tiszteletem a jogok – legyenek azok a nőket vagy bárki mást megilletők – gyakorlati érvényesítéséért küzdő jogvédőké. Isten áldása kísérje munkájukat!
4. A párkapcsolaton és családon belüli erőszak rossz és teljesen független a nemiszerep-elvárásoktól és sztereotípiáktól. Nem független viszont az elkövető emberi minőségétől. Sőt, csakis attól függ. A magyar társadalom bizonnyal – sajnálatos módon – rosszabbul áll emberi minőségben, mint az ön által példának hozott brit, német, osztrák vagy spanyol.
5. Az emberi minőségre szert tett férfi úgy patriarcha, ahogy a nő matriarcha, s bírja annak képességét, hogy ha élhetne is, ne éljen, sőt eszébe se jusson élni esetleges fizikai erő-, vagyoni és társadalmielismertség-fölényével. Nem a férfiasság elnyomó formájáról, hanem konkrét férfiak gyenge vagy nem is létező emberi minőségéről van szó.
6. A nemiszerep-elvárások és sztereotípiák léte jó. Az aktuálisan leginkább forgalomban lévők tartalmát tekintve nem biztos. Feladatunk, hogy a nemiszerep-elvárásokat és sztereotípiákat pozitív tartalmakkal töltsük fel. Magam ezt teszem. Ennek leghatékonyabb módja a személyes példaadás. Szerintem jól és előrehaladunk. Van, aki mást gondol?
7. Nekem nincsenek fiaim, akiket dominanciára és erőfitogtatásra nevelhettem volna, ehelyett visszafogottságra és simulékonyságra nevelt lányaim lettek dominánsak és erőfitogtatók. De félretéve: butaság, hogy „ez a felállás éleződik ki a bántalmazásban, zaklatásban”. Ami „éleződik”, az – ismétlem – az emberi minőség hiánya.
8. Nem gondolom, hogy a hatóságok és a döntéshozók semmibe vennék a nők elleni erőszakot, s e bűncselekmények áldozatairól feltételeznék leginkább, hogy hazudnak. Viszont gondolom, hogy jogrendszerünk római jogban gyökerező alapjai megőrzendők: a gyanúsítottat megilleti az ártatlanság vélelme, a tisztességes eljáráshoz és a védekezéshez való jog, a bűncselekmény elkövetését bizonyítani kell, stb.
9. Elismerem az ön jogát arra, hogy úgy gondolja, a hatóságok és döntéshozók semmibe veszik a nők elleni erőszakot, s e bűncselekmények áldozatairól feltételezik leginkább a hazugságot. Kérem, fogalmazza meg konkrétan, milyen jogszabály megalkotását és/vagy változást tartana kívánatosnak, továbbá tegyen javaslatot a rendőri, az ügyészi és a bírói munka hatékonyabbá tétele érdekében bevezetendő protokoll(ok)ra. Ha már kárhoztatja „[a] mai magyar jogszabályok, jogalkalmazás és áldozatvédelmi ellátás megelőzési és beavatkozási hatékonyságá”-t. Ha már van mit megvitatni, vitassuk meg. Úgy gondolom, hogy ez a Nőkért Egyesülethez illő feladat, s ebben bizonnyal segítőkre akad a növekvő számú nő rendőrtisztben, ügyésznőben és bírónőben, ha már a férfi rendőrtisztek, ügyészek és bírák igazságszabotázsát feltételezi. Mindezt nem helyettesíti az isztambuli egyezmény magyar jogrendbe iktatása.
10. Olvasatom szerint a nőkkel szembeni erőszak oka az elkövető emberi minőségében keresendő. Tehát kulturális kérdés. Az ön olvasata szerint a nők felszabadító harcot vívnak az elnyomó formában létező, fizikai erőfölényüket, „jellemzően” – eszerint azért nem általánosságban – nagyobb vagyonukat és társadalmi elismertségüket nőkkel szembeni visszaéléssé konvertáló hamis férfiasság ellen. Tehát ez (gender)ideológiai kérdés.
11. Ön ideológiai harcos, ideológiai harcosnak lenni pedig újabban ismét kívánatos szerep. A nemzet napszámosának lenni nem annyira. Különösen nem a végeken.
Németh György
szociológus
Annak a férfinak, aki tud férfitársa bántalmazó viselkedéséről, netán látja, hallja is azt, és haveri vagy kényelmi megfontolásból nem avatkozik közbe, igenis van közvetett felelőssége. Ne értsen félre: nem kell a nem erőszakos férfiaknak hamut hinteniük a fejükre, s szégyellniük magukat és férfi mivoltukat erőszakos társaik viselkedéséért. Viszont az a férfi, aki akár csak megtagadja a rituális kezet rázást (a férfiklubba befogadás szimbolikus jelét) a közismert elkövetővel, és társaságban rászól a partnerét lökdöső, vele megalázóan beszélő vagy erőszak-bagatellizáló történetet, viccet mesélő társára, máris tett valamit a nőkért és a nemek egyenlőségéért.
A nemi sztereotípiák pozitív tartalommal való megtöltésének, amit ön javasol, ez is lehet egy módja – és példamutatásnak (ami szintén nincs ellenemre) sem utolsó. Tisztában vagyok vele, hogy amikor a nemiszerep-elvárásokra mutatunk rá a kapcsolati erőszak okaként, sokak előtt az egyformaság réme, a nők és férfiak nélküli sivár társadalom képe sejlik fel – holott a macsóság nyomásától megszabadult férfiak és a „princípium” korlátaitól megszabadult nők világa inkább megmutatná az önmagukként kibontakozó egyének változatosságát, és kifejezett sokszínűséghez, egyben őszintébb kapcsolatokhoz vezetne. Úgy gondolom, éppen ez helyezné előtérbe, az ön szavaival élve, az „emberi minőséget”.
Az „emberi minőség hiánya” azonban sajnos nem elégséges magyarázat a párkapcsolati erőszakra. A pszichológiában is született a hetvenes években egy megközelítés, miszerint egyszerűen a rossz konfliktuskezelési stratégia a baj, ám azóta ezt többen megcáfolták (lásd például Tóth Olga „Mi hány méter?” című tanulmányát a Socio.hu 2012/1. számában). A tény, hogy a fizikai és szexuális erőszak legtöbb áldozata nő, és legtöbb elkövetője férfi, szükségessé teszi azt a következtetést, hogy a probléma elemzéséből a nemek társadalmi helyzetét nem hagyhatjuk ki. Ha így teszünk, akkor az egyformán „balhésnak” kikiáltott felek békéltető eljáráson köthetnek ki, miáltal az elkövető nemhogy büntetést, még megerősítést is nyer. Megtörtént eset: a terapeuta megfeddte a kabátlesegítéstől elhúzódó feleséget, mert nem tudta, hogy a gáláns férj az intézmény kapujában nem sokkal előtte felpofozta őt. Nagyon káros az egyirányú bántalmazás és a kölcsönös kapcsolati konfliktus összemosása (erről ajánlom például Kuszing Gábor „Milyen érvek szólnak a mediáció alkalmazása ellen párkapcsolaton belüli erőszak esetén?” Ügyészek Lapja 2009/6. számban megjelent írását).
Az áldozatokkal foglalkozó szakemberek és hatósági dolgozók célzott képzése lenne az egyik fontos változás, amit szeretnénk elérni, és amit az isztambuli egyezmény is előír, továbbá az, hogy intézkedéskor az elsődleges cél az áldozat mint egyén biztonsága legyen. Ne történhessen meg, hogy a megvert feleség által kihívott rendőrök, miután beszéltek a férjjel is, megnyugszanak, s dolguk végezetlenül távoznak – megszegve ezzel az érvényben lévő, csak éppen be nem tartott 2007-es ORFK-utasítást. Ahogy az sem, hogy a jelenleg gyakorlatilag csak formális távol tartás hatálya alatt öl a bántalmazó. És az sem, hogy a kiváló egészségnek örvendő, magabiztos bántalmazó „édesapa”, kontrasztban a testileg, lelkileg és anyagilag tönkrement, így valóban kevésbé megnyerő benyomást keltő anyával, leveszi a lábáról a bírót és a gyámügyest. Mindazt, amit a hatóságok és döntéshozók hozzáállásáról írtam, nem én „gondolom”, hanem az áldozatok tapasztalják. Az érvelésem nem arról szól, hogy nekem vagy a feministáknak mi tetszik, hanem arról, hogy jó külföldi gyakorlatok alapján mi hatékony. Ami kockán forog, messze nem „ideológiai” vagy kulturális kérdés, hanem a lehető leghúsbavágóbb módon gyakorlati: emberéletekben számolható.
Antoni Rita
a Nőkért Egyesület elnöke
