Fényképek sorjáznak számítógépem képernyőjén. Az egyiken a Csendes-óceánon úszó hatalmas szemétsziget, a felszínén műanyag palackok, poharak, flakonok, ezerféle kacat. Egy másikon homokos tengerpart, de strandolók sehol, a fövenyt műanyaghulladék borítja. Köztük egy tengeri teknős teteme, műanyag zacskó fojtotta meg. Egy újabb képen egy sirály gyomrának maradványai között öngyújtó. Dél-ázsiai folyókat is látok, a teljes vízfelszínt szemét borítja, csónakban evező férfiak küzdenek a műanyag elemekkel.
Nem is kell távoli tájakra kalandoznunk. Elég a Felső-Tiszához utaznunk, hogy vízben úszó műanyag palackok ezreit láthassuk. Egy lelkes aktivistacsapat nyaranta megszervezi a PET-kupát. Maguk készítette tutajokon csorognak le a Tiszán, partra szállnak, az ártéri erdőkből begyűjtik a szemetet, lehalásszák a műanyagot, zsákok százait töltik meg. Az óceáni szemétszigetek felszámolására is keresik a megoldást. A hírek szerint egy holland alapítvány munkatársainak sikerült olyan óceántisztító szerkezetet alkotniuk, amellyel megkezdhetik az „objektumok” felszámolását.
A vizekbe kerülő műanyag nem csupán elcsúfítja a tájat, az élővilágot is veszélyezteti. A halak és más tengeri állatok, vízi madarak tápláléknak nézik a szemetet, az pedig megöli őket. Megesik, hogy belegabalyodnak a zacskókba, és megfulladnak. A műanyagok az ibolyántúli sugárzás hatására előbb-utóbb apró darabokra esnek szét, és a parányi, szinte láthatatlan mikroműanyagok bekerülhetnek a táplálékláncba. A mi ételeinkbe is – aminek az egészségügyi hatását még nem ismerjük.
Joggal tehetjük fel a kérdést: hogyan kerül ilyen hatalmas mennyiségű műanyaghulladék a természetbe? A múlt század ötvenes évei, a műanyaggyártás fellendülése óta egyes adatok alapján 180-szorosára nőtt a termelés. Évi 300 millió tonnát gyártanak, és a mennyiség továbbra is ijesztő mértékben nő. Ennek nagy része csomagolóanyag. Egy-egy vásárlásunk szemétgyűjtő útnak is tekinthető. Műanyagba csomagolják a háztartási vegyi árut, a kozmetikumokat, a mirelit termékeket, a tejtermékek nagy részét, a húsokat, az ásványvizet. A szállításhoz is eldobható szatyrokat használunk. Napestig sorolhatnánk a példákat: ma már az előfizetett folyóiratok is műanyag tasakot kapnak.
A műanyaghulladék világméretű felszaporodásának másik oka az emberi felelőtlenség. Ott is műanyagot használunk, ahol nem kellene. Holott az eldobható szatyrok helyett választhatunk tartós vászontáskát, a flakonos mustár helyett vehetünk üvegeset. A műanyaghulladék eldobálása még jelentősebb probléma. A tengerjáró hajókon, a városokban nem megfelelően gyűjtött hulladékból alakulnak ki a szemétszigetek, a műanyaghulladékkal borított folyók, folyópartok.
Kétségtelen, hogy segít a probléma megoldásában a szelektív gyűjtés és az újrahasznosítás, ám az sajnos csak kevés helyre, kevés országra korlátozódik. Hazánkban sem minden településen sikerült megoldani a gyűjtést, és az újrahasznosítás is csak részleges. Bizonyos műanyagokat ráadásul egyáltalán nem lehet feldolgozni. Néhány ország úgy szabadult meg a hulladék nagy részétől, hogy Kínába szállította, úgymond újrahasznosításra. Most a távol-keleti állam nemet mondott, az év végével megtiltja a hulladékok importját. Ugyanakkor félő, hogy a leleményes „fejlett” országok más ázsiai vagy afrikai országokat kínálnak meg szeméttel. Van vajon megoldás a problémára? Az Európai Unió most készíti a műanyag-stratégiát. Kérdés, hogy ennek középpontjában a szeméttől való megszabadulás és a részleges újrahasznosítás áll-e majd, vagy gyökeresen új szemlélettel a csomagolóanyag-használat újragondolása is hangsúlyosan benne lesz. Egy biztos: tudatosabb vásárlással mi, fogyasztók is óriási szerepet vállalhatunk ebben.
