Gyermekgyógyítás és vallási párbeszéd

Milyen a katolikus, református, zsidó műtét vagy diagnózis az összes többihez képest?

Felmerülhet a kérdés: miért kell éppen az egyházi kórházaknak együttműködniük? Mi köt össze minket egymással? Milyen a katolikus, református, zsidó műtét vagy diagnózis az összes többihez képest?

Akkor messziről kezdem!

Mindannyian észrevesszük és érezzük, sőt karácsony előtt, hanukakor különösen feltűnő, hogy most, amikor lassan véget ér az év, amikor az elengedés és a megnyugvás ideje jönne, szétfeszít bennünket a szorongás és a rosszkedv. Olyan, mintha mindannyian egyedül lennénk, és ettől még jobban szorongunk. Sokszor azt érezzük, több van bennünk, többet is el tudnánk érni, mégis egy helyben toporgunk.

Ha hiányzik az együttélés alapfeltétele, a jóhiszeműség, akkor minden hétköznapi minibaleset irtózatos indulatokat vált ki belőlünk. Evidenciává válik a feltevés, hogy a másik azért lépett a lábunkra a buszon, mert ismeretlenül is gyűlöl végtelen, motiválatlan gonoszságában. És nem azért, mert fékezett a jármű. „Tudjuk”, hogy a moziban, az előttünk lévő sorban ülő szándékosan eszi hangosan a nachosát. És ne is beszéljünk azokról a „gonosztevőkről”, akikkel lépten-nyomon „találkozunk” a közutakon, az aluljárókban, a közértekben – és még sorolhatnám az ezernyi helyet, ahol „lesben állnak”. Már meg sem merjük őket kérni, hogy térjenek jobb útra. Év végére elfáradtunk, csak a képzeteinkkel élünk és vívunk kézitusát.

A lélekben lezajló folyamatok túlmutatnak önmagukon. Hétköznapi konfliktusaink mindent elmondanak arról, hogy egy közösségben mekkora a bizalom szintje, milyen esélye van az együttműködéseknek. Ám együttműködések nélkül konzerválódik az össztársadalmi boldogtalanság. Lelkészként nemegyszer azon kapom magam, hogy félelem tölt el. Félelem attól, hogy – ne adj’ Isten – az össztársadalmi boldogtalanság állapota felé tartunk.

Ezzel szemben az együttműködés feltételez valamiféle eredendő közösséget. Nem azt, hogy egyformák vagyunk – mert nem vagyunk azok –, hanem azt, hogy vannak közös ügyeink.

Isten – a zsidók és keresztények közös Bibliájában – szinte mindig a kisebbet és a gyengébbet választja. Káin helyett Ábel áldozatát, az elsőszülött Jismáel helyett Izsákot, az erős és férfias Ézsau helyett a meditatív hajlamú Jákobot és így tovább. Nem kell Istennek expressis verbis kimondania, hogy megértsük a tanítást: Ő a kiszolgáltatottak Istene. Ő a reményt adó, hogy a világ igazságtalanságai nem tartanak, nem tarthatnak örökké. Isten belelehelte lelkét az emberbe, és az anyák ezt adják tovább gyermekeiknek a kialakuló közös vérkeringésben, a magzat első szívdobbanásában.

Ezt a reményt testesíti meg a zsidók által annyira várt Messiás és messiási kor, amiről az ókori Izrael bölcs prófétái lám, mily szépen szóltak. Testvérvallásunkban az álmok és remények beteljesítője, a názáreti fogalmazza tovább és hirdeti a zsidó világon túl is a szociális együtt gondolkodás ószövetségi alapelvét: „boldogok, akik sírnak, mert megvigasztaltatnak”.

Látjuk, fel kell ismernünk, hogy a közös remény olyan helyeken intézményesül, mint az iskola, a kórház, a szeretetotthon. Ezért szolgálja egyszerre Istent és az embereket, aki kórházat működtet. Ezért ügye a katolikus és református barátainknak a mi Szeretetkórházunk, és ezért a mi ügyünk a Bethesda vagy az Irgalmasrendi Kórház.

Ez a közösség nem csak a miénk. Világnak is nevezhetjük, vagy akár, kevésbé költőien, a bolygónk nevén: Földnek. Bármi a neve, eredendő és egyetemes.

Vannak feladataink, ezért fogtuk meg egymás kezét. Ez a közös felelősségünk felvállalása – mindenkiért. A közösség megteremtése és felmutatása. Társadalomépítés. Esély a buszos mini- és a nagy társadalmi konfliktusok távlati elrendezésére. Így válik a gyermekgyógyítás a legelmélyültebb vallási párbeszéddé.

Boldog hanukát és boldog karácsonyt!

A szerző főrabbi, a Mazsihisz rabbitestületének elnöke