Gyermekgyógyítás és vallási párbeszéd

Milyen a katolikus, református, zsidó műtét vagy diagnózis az összes többihez képest?

Amióta felfedezték a DNS-t és a benne lévő kódolást, azóta tudományosan is bizonyított, hogy a világon minden ember különböző. Így lettünk megteremtve.

A zsidó filozófia azt tanítja: egy ember megszületésével azt üzeni Isten, hogy arra a lélekre szükség van a Földön, mert nélküle nem lenne teljes a világ. Minden embernek más a feladata, mert minden ember más. Célokat kapunk a születés pillanatában, amit a minden lélekért közös felelősség tudata helyez rendszerbe. Ezeket a célokat az életünk folyamán találjuk meg. Így teszünk hozzá egy leheletnyit a világhoz, ám a nélkül a lehelet nélkül a világ nem maradhatna fenn – mondják a rabbik.

Miért is írtam ezt le? Mert bár minden ember különböző, egy bolygón élünk, és itt fognak élni a gyermekeink is. Ugyanaz az eső esik rájuk, ugyanazt a szmogot szívják be a Nagykörúton. Ám mégis más-más jövő vár ránk. A mélyszegénység és a jómód párhuzamos életet él a városban, az országban.

Egyik feladatunk, hogy ezeket a párhuzamosokat próbáljuk egymáshoz közelíteni. Egymás felé kinyújtva a kezeket. Mint a DNS kettős csavarját összekötő bázisok. Meg kell értenünk, hogy ebben az országban eredendően összetartozunk: keresztények és zsidók. Ezt a spirituális élményt – erőnk szerint – tetté kell emelni. Új, szerintem csodás, ám mindenképpen jövőbe mutató és példaértékű megállapodás jött létre a református egyház Bethesda kórháza és a Mazsihisz Szeretetkórháza között: a közös és összehangolt munkáról.

Ennek egyik első lépéseként hanuka első napján – kvázi hanukai ajándékként – a Mazsihisz világi vezetőivel együtt inhalátorkészüléket adtunk át a Bethesda Gyermekkórháznak. Természetesen nem most találkoztunk először, hiszen az általunk fenntartott Szeretetkórház és a Bethesda együttműködése igen nagy múltra tekint vissza. Ez a barátság nem csupán kétoldalú, a két katolikus egyházi kórház is része a szövetségnek, amely azért jött létre, hogy még jobban segíthessünk. A közös segítségnyújtással próbálunk azért tenni, hogy az általunk lakott világ még jobb hely legyen – minden teremtett ember számára. Bárhonnét jön, bárhol van, bármerre megy.

Felmerülhet a kérdés: miért kell éppen az egyházi kórházaknak együttműködniük? Mi köt össze minket egymással? Milyen a katolikus, református, zsidó műtét vagy diagnózis az összes többihez képest?

Akkor messziről kezdem!

Mindannyian észrevesszük és érezzük, sőt karácsony előtt, hanukakor különösen feltűnő, hogy most, amikor lassan véget ér az év, amikor az elengedés és a megnyugvás ideje jönne, szétfeszít bennünket a szorongás és a rosszkedv. Olyan, mintha mindannyian egyedül lennénk, és ettől még jobban szorongunk. Sokszor azt érezzük, több van bennünk, többet is el tudnánk érni, mégis egy helyben toporgunk.

Ha hiányzik az együttélés alapfeltétele, a jóhiszeműség, akkor minden hétköznapi minibaleset irtózatos indulatokat vált ki belőlünk. Evidenciává válik a feltevés, hogy a másik azért lépett a lábunkra a buszon, mert ismeretlenül is gyűlöl végtelen, motiválatlan gonoszságában. És nem azért, mert fékezett a jármű. „Tudjuk”, hogy a moziban, az előttünk lévő sorban ülő szándékosan eszi hangosan a nachosát. És ne is beszéljünk azokról a „gonosztevőkről”, akikkel lépten-nyomon „találkozunk” a közutakon, az aluljárókban, a közértekben – és még sorolhatnám az ezernyi helyet, ahol „lesben állnak”. Már meg sem merjük őket kérni, hogy térjenek jobb útra. Év végére elfáradtunk, csak a képzeteinkkel élünk és vívunk kézitusát.

A lélekben lezajló folyamatok túlmutatnak önmagukon. Hétköznapi konfliktusaink mindent elmondanak arról, hogy egy közösségben mekkora a bizalom szintje, milyen esélye van az együttműködéseknek. Ám együttműködések nélkül konzerválódik az össztársadalmi boldogtalanság. Lelkészként nemegyszer azon kapom magam, hogy félelem tölt el. Félelem attól, hogy – ne adj’ Isten – az össztársadalmi boldogtalanság állapota felé tartunk.

Ezzel szemben az együttműködés feltételez valamiféle eredendő közösséget. Nem azt, hogy egyformák vagyunk – mert nem vagyunk azok –, hanem azt, hogy vannak közös ügyeink.

Isten – a zsidók és keresztények közös Bibliájában – szinte mindig a kisebbet és a gyengébbet választja. Káin helyett Ábel áldozatát, az elsőszülött Jismáel helyett Izsákot, az erős és férfias Ézsau helyett a meditatív hajlamú Jákobot és így tovább. Nem kell Istennek expressis verbis kimondania, hogy megértsük a tanítást: Ő a kiszolgáltatottak Istene. Ő a reményt adó, hogy a világ igazságtalanságai nem tartanak, nem tarthatnak örökké. Isten belelehelte lelkét az emberbe, és az anyák ezt adják tovább gyermekeiknek a kialakuló közös vérkeringésben, a magzat első szívdobbanásában.

Ezt a reményt testesíti meg a zsidók által annyira várt Messiás és messiási kor, amiről az ókori Izrael bölcs prófétái lám, mily szépen szóltak. Testvérvallásunkban az álmok és remények beteljesítője, a názáreti fogalmazza tovább és hirdeti a zsidó világon túl is a szociális együtt gondolkodás ószövetségi alapelvét: „boldogok, akik sírnak, mert megvigasztaltatnak”.

Látjuk, fel kell ismernünk, hogy a közös remény olyan helyeken intézményesül, mint az iskola, a kórház, a szeretetotthon. Ezért szolgálja egyszerre Istent és az embereket, aki kórházat működtet. Ezért ügye a katolikus és református barátainknak a mi Szeretetkórházunk, és ezért a mi ügyünk a Bethesda vagy az Irgalmasrendi Kórház.

Ez a közösség nem csak a miénk. Világnak is nevezhetjük, vagy akár, kevésbé költőien, a bolygónk nevén: Földnek. Bármi a neve, eredendő és egyetemes.

Vannak feladataink, ezért fogtuk meg egymás kezét. Ez a közös felelősségünk felvállalása – mindenkiért. A közösség megteremtése és felmutatása. Társadalomépítés. Esély a buszos mini- és a nagy társadalmi konfliktusok távlati elrendezésére. Így válik a gyermekgyógyítás a legelmélyültebb vallási párbeszéddé.

Boldog hanukát és boldog karácsonyt!

A szerző főrabbi, a Mazsihisz rabbitestületének elnöke