Az utóbbi négy esztendőben kénytelen voltam megismerni a hazai idősgondozás valamennyi szeletét. Gyerekkorom óta rettegtem, hogy egyszer nekem is be kell majd mennem abba a városszéli, lerobbant, elhagyatott épületbe, amit anyámék csak úgy emlegettek, hangjukat lehalkítva, tekintetüket megkeményítve, hogy „elfekvő”. Először nem tudtam, pontosan mit takar ez a szó, de éreztem, hogy valami egészen borzalmasat.
Jó tizenöt évvel később jött el a nap, amikor már nem lehetett elsuhanni mellette, igenis le kellett parkolni az addigra a kosztól még szürkébb épület előtt. Nagyanyám feküdt ott, áttétes bőrrákkal. Közel tíz évig küzdöttek érte az orvosok, és küzdött saját maga is az életért. Számtalan operáción esett át, de ekkor már nem volt mit tenni. Csontig hatolt a gyilkos kór. Hónapokat töltött ott, mire elvitte a tüdőgyulladás. Anyám naponta járt be, én is hetente többször, ez kellett ahhoz, hogy ne száradjon ki és ne haljon éhen.
Évekig volt rémálmom attól, amit láttam. Belém égett a kép, ahogy a mozgásképtelen néninek szenvtelenül leteszik az asztalra az ételt, tőle másfél méterre, majd fél óra múlva kérdés nélkül elviszik az érintetlen ebédet. Azt sem felejtem el, hogy a tiltakozó, sokszor még teljesen ép gondolkodású asszonyokat bepelenkázták, mondván, nincs itt arra kapacitás, hogy mindenkit vécére vigyenek, a legyengült betegek pedig nem tudnak egyedül kitántorogni a folyosó végén lévő helyiségig. Képtelen vagyok kitörölni az orromból azt a borzalmas szagot is, ami a zsúfolt kórteremben terjengett, mivel a pelenka intézményi szintű cseréje nem a szennyezettségtől, hanem a napszaktól függött. Bármi is történt közben, csak és kizárólag az előre meghatározott időpontban cseréltek.
A legmegdöbbentőbb mégis az volt, amikor egy nap az a kép fogadott, hogy nagyanyámat paravánnal vették körbe, gyakorlatilag egy két négyzetméteres körre szűkítve a látóterét. – Túlságosan csúnya a néni arca a rengeteg operációtól, zavarja a látvány a többi látogatót, ezért úgy döntöttünk, hogy eltakarjuk – hangzott a magyarázat.