Mind a munkám, mind szabadidős tevékenységeim során rendszeresen dolgozom súlyosan beteg, illetve fogyatékos emberekkel. Mindenkinek, aki nem velük foglalkozó szakember, érintett rokon vagy ismerős, azt javasolnám: töltsön legalább néhány órát a társaságukban. Életre szóló emberi és morális leckéket kaphat tőlük.
Mivel évek óta tevékenykedem ezen a területen, nekik köszönhetően jómagam egész könyvnyi „leckegyűjtemény” birtokosa vagyok. Folyamatosan képezem magam, zenélek, sportolok. Azonban tőlük megtanulhattam, hogy mindennek a lehetősége, a megfelelő képességek birtoklása nem jár alanyi jogon mindenkinek, hanem kiváltság. Mert – kiemelve a sportot – sokan közülük nemhogy egy maratont, de egy métert sem képesek lefutni. Amióta ez tudatosult bennem, arra törekszem, hogy a súlyosan beteg, fogyatékos embertársainkat részeltessem a kiváltságból kapott képességeim gyümölcseiben (ez az én esetemben a zenét és a sportot jelenti). Morális kötelességemnek érzem ezt, hiszen nekem megadathattak azok a lehetőségek, amelyek nekik viszont nem. A Terézvárosi Értelmi Fogyatékosok Napközi Otthonában (Terézéno) tartott zenés foglalkozásaimon rendszeresen részt vesz Szinai Tomi, a Nemadomfel Együttes mozgáskorlátozott, értelmileg akadályozott és látássérült énekese is. Nemrégiben mondta nekem, hogy kipróbálná a futókocsis futást. Két „szigetkör” teljesítése után azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy teljesítsük közösen a SPAR Budapest Maratont. Mindez a Suhanj! Fitness és a Terézéno támogatásával lehetővé is vált számunkra.
Mindkettőnk részéről személyre szabott felkészülést kívánt a dolog, hiszen ez egy különleges „műfaj”, erre nem írnak edzésterveket. Tomi naponta imádkozott, így készítette fel a lelkét a nagy napra. Többször tudatosítottam benne, hogy ez hosszú verseny lesz, de hajthatatlan volt: ő maratonista szeretne lenni. Jómagam rendszeresen edzek: erős tüdő, lábak és felsőtest kell, ha valaki futókocsis futásra adja a fejét. A felelősség is nagy. Egy embert hozzásegítünk így egy egész életre szóló tapasztalathoz. Alkalmasnak kell lenni arra, hogy „fél gőzzel” is teljesítsük a kiválasztott távot, hiszen önmagunkon kívül a futókocsiban ülő minden rezdülésére is figyelni kell, és adekvátan reagálni. Étel, ital, réteges öltözködés, bátorítás.
Az alapvető gondozási feladatokat maradéktalanul végre kell hajtani – miközben egy maratoni távot teljesítenek együtt. Az itt nem fér bele, hogy a táv harmincadik kilométerénél elfogy az erő, de kiszámoljuk, hogy még így, félhullán is be lehet botorkálni a célba, és nem fog utolérni a záróbusz. Közben rengeteg, addig nem tapasztalt élményhez jut a társ: Tomi még soha nem láthatta, milyen a budai váralagút autómentesen. Nagyon tetszett, sok erőt adott neki a zenei kavalkád: énekkar, dobzenekar, rockbanda is szórakoztatta a futókat. Ámulva nézte a jelmezeseket, különösen a „száguldó kürtőskalács” nyűgözte le. Az egységnyi idő alatt kapott dicséretekben is egyéni rekordot döntött.
A célba érkezés mindenki számára katartikus, de Tominak különösen az volt: megkapta a befutóérmét és a befutócsomagját, felkerült az eredménylistára. Ő, aki élete jelentős részét kerekesszékben töltötte. Rengeteget küzdött azért, hogy legalább lassan, alkalmanként, segítséggel járni tudjon – sokkal többet, mint én a saját céljaim eléréséért. Aztán egy korábban elérhetetlennek hitt álma is teljesült: maratonista lett. Aki ezt a távot teljesíti, időeredménytől függetlenül győztes. Tomi is az: szívével futva teljesítette a 42 195 métert.
A szerző gyógypedagógus
